Beszélgetés Rácz Zsuzsával (részlet)

...-Te vagy az első nő, aki a PEN titkári pozíciót elnyerte. Egy ilyen elsőség azért is különleges, mert hagyománytörő. Van ennek számodra jelentősége?

Természetesen van. Leginkább abban érzem a jelentőségét, hogy be is kell lássam, sok szempontból ez még mindig egy zárt férfiklub, és én egy ufo vagyok ebben a közegben. Bár nem kell hozzá több 50-100 évnél és ez is változni fog. De nyilván nem mostanában, sajnos.

-Egyik interjúdban olvastam, hogy feministának vallod magad. Nekem úgy tűnik számos ismert nő - illetve általában a nők - ódzkodik ettől a címkétől, miközben feministának számító nézeteket képviselnek. Szerinted mi lehet ennek az oka? Számodra mit jelent a feminizmus és miért vallod magad annak?

Móra Ferenc írta a lányának, Pankának Feminizmus című tárcájában, több mint száz éve, hogy mivel tanulhatott, diplomát szerezhetett, bármennyire is ódzkodik a kifejezéstől, és bármennyi előítélet tapad is hozzá, egy iskolázott, tájékozott, saját helyzetét elemző, gondolkodó nő nem tud más lenni, csak feminista. Ennek alapján vallom magam én is feministának, hogy nem fogadom el gondolkodás nélkül azokat a struktúrákat, amelyek azért léteznek nálunk, mert egy erősen férfiközpontú, férfiak által irányított kultúrában élünk. Hogy csak egyetlen példát említsek, sosem értettem, miért csak a nőkön kérik számon, hogy nem szülnek elég gyereket, amikor ismereteim szerint két ember elhatározása kell a gyermeknemzéséhez, a felneveléséhez meg egy teljes család elszántsága. Mégis csak a nőkön csattan az ostor, ha a katasztrofális demográfiai helyzetünkről beszélünk.

Magyarországon szinte reflexből mondják még a magasan iskolázott, árnyalt gondolkodású nők is gyakran azt, hogy nem, én nem vagyok feminista, mert bélyegnek számít ez a szó. Rengeteg előítélet tapad ehhez az ideológiához, és anélkül vált szitokszóvá, hogy egyáltalán gyökeret vert volna kultúránkban a feminizmus. Magyarul a nők félnek, hogy megbélyegzik őket, ha feministának vallják magukat, miközben a legtöbben azt sem tudják, tulajdonképpen mi is az a feminizmus....

-Mi az, ami a nőket leginkább foglalkoztatja, vagy ami nehézséget okoz számukra manapság?

Úgy látom, hogy nagyon sokan akarunk egyszerre nagyon sokféle szerepben megfelelni, ugyanolyan jó anyák szeretnénk lenni, mint amilyen jó feleségek, tökéletes munkaerők és persze jó barátnők, de mivel ez nem fér bele a nap 24 órájába, sokan felőrlődnek ebben a megfelelés-kényszerben....

-Vannak még olyan estéid, amikor „macinaciban” üldögélsz, és pletykálsz a barátnőiddel?

Mivel a barátnőim többségének is kicsi gyerekei vannak, ez sajnos a legnagyobb luxus, összehozni egy ilyen csajos estét, és igen ritkán van rá alkalmunk. Majd ötven fölött lesz ilyen újra, remélem.

-Több éve házas vagy, mit gondolsz a házasságról, mint intézményről?

Szerintem, ha egy házasság jó, akkor ez a fajta szövetség a legjobb dolog az életben. Kár, hogy nem tanítják sehol, hogyan lehet jól működtetni a párkapcsolatot hosszú távon, pedig az ehhez szükséges készségek nagy része tanulható, hanem mindenki a saját kárán tanul és nagyon sok a kudarc. Mi a férjemmel mindketten alaposan ki vagyunk gyúrva pszichológiából, a szakmánk is az, hogy embereknek segítsünk változni, és ez nagyon sokat segít a magánéletünk épen tartásában is....

a teljes interjút itt találjátok:

http://www.pecsinapilap.hu/cikk/__A_sorrend_ez_anya_feleseg_iro___-_Interju_Racz_Zsuzsaval/87773 

Gyenese Andrea

A traumáról: lányukat megerőszakoló apákról, és kegyetlenkedő anyákról...

A lenti cikkben a Precious - A boldogság ára című filmről , a családon belüli erőszakról és a traumáról olvashattok. A filmet magam is megnéztem a múlt héten, és bevallom, nem sokat aludtam utána.
Csak erős lelkűeknek, idegzetűeknek valamint "trauma mentes gyermekkorral rendelkezőknek"merném a filmet ajánlani...
Amiben a film megnézése megerősített - bár előtte is nyilvánvaló volt számomra-  hogy addig amíg ilyen dolgok történnek a világban nem lehet abbahagyni a családon belüli, a nők és gyermekek elleni, és általában az erőszakról szóló beszédet, írást, filmezést, olvasást, vagyis a figyelemfelhívás bármilyen formáját...



http://www.gepnarancs.hu/2011/10/van-gyogyszer-a-traumara/

Isabel Allende tells tales of passion | Video on TED.com

 Alább egy számomra nagyon is inspiráló beszéd feminizmusról, erőszakról, háborúról, és bátor, csodálatos lányokról, asszonyokról




 Isabel Allende tells tales of passion | Video on TED.com

Még mindig az erőszak az „Úr”? 

Világunkban az agresszió mindennap jelen van. A párkapcsolati erőszak, és a nők bántalmazása még mindig gyakran használt „eszköze” egyes férfiaknak. A téma Damu Roland botrányai kapcsán, mostanság a médiában is „népszerű”.

Nézzük a tényeket… 

Napjainkban Magyarországon minden ötödik nőt rendszeresen bántalmaz a partnere. Ez azt jelenti, hogy mintegy félmillió bántalmazott nő él ma Magyarországon, kiknek „élettársa” az erőszak. Tény, hogy a világ szerte – köztük Magyarországon is – végzett kutatásokból kiderül: a párkapcsolati, testi erőszak esetében mintegy 95 százalékában férfi az elkövető és nő az áldozat. Az is tény, hogy Magyarországon minden héten meghal valaki családon belüli erőszak következményeképp. Mára szinte mindennapossá vált, hogy a híradóban a főcímzenét rögtön olyasfajta hír követi, hogy X.Y. megverte, megölte, megerőszakolta élettársát, feleségét, barátnőjét. Talán fel sem kapjuk rá a fejünket, hiszen a híradók általában erőszakról, gyilkosságokról és szerencsétlenségekről szólnak. Mégis azt gondolom, hogy a legtöbben azért nem foglalkoznak vele, mert társadalmunkban az asszonyverés sokak számára még mindig elfogadott. Ahogy azt a jól ismert közmondás tartja: Pénz számolva, asszony verve jó. A nőverés elfogadottságát, valamint egyes férfiakban, és nőkben jelenlevő szolidaritást az erőszakot elkövetővel a Damu ügyben nyilatkozók szavai is alátámasztják. Számos, a témával kapcsolatos médiában megjelenő cikkben olvashattuk, hogy „asszonyverő celebünk” szorgalmas, megbízható kolléga és rendes, kedves, fiú volt. Látszatra. Ez egyébként alátámasztja azt az általános tapasztalatot, hogy a legtöbb bántalmazó átlagos, mások által normálisnak mondott életet él kollégái, vagy felületes ismerősei szerint. Valóban, a legtöbb erőszaktevő homlokán nincs ott a jel: „verem a nőket”. Gyakran előfordul, hogy társaságban kifejezetten kedvesek partnerükkel, a bántalmazást „otthonra tartogatják”. Sokszor azonban ennek az ellenkezője igaz, vannak, akiket nem riaszt vissza a nyilvánosság. 

Mi jellemzi a párkapcsolati erőszakot?

Az erőszak sok esetben nem a tettlegességgel kezdődik, létezik szóbeli bántalmazás, amely általában megelőzi a fizikai erőszakot. Szélsőséges esetekben a bántalmazó veréssel, gyilkossággal, öngyilkossággal fenyegetőzik. A partner lekicsinylése, külsejének, véleményének, tetteinek és gondolatainak kigúnyolása azonban eléggé általános és elterjedt a mindennapokban. Sok nő ezzel nincs is tisztában, hiszen a hétköznapi életben teljesen természetes, hogy társuk, férfikollégáik vagy főnökeik, szexista viccein nevetgélnek, pedig azok gyakorlatilag rajtuk, általában pedig a nő nemen gúnyolódnak.

A lelki erőszak, szintén létező bántalmazási forma, és a következő módokon nyilvánul meg: a bántalmazó letagad lényeges dolgokat, hazudozik, kizárja az áldozatot a gondolataiból, érzéseiből, közben ellenőrzés alatt tartja, féltékenykedik, önálló döntéseit rendszeresen megkérdőjelezi, vagy nem veszi figyelembe. Tipikus játszmája a lelki bántalmazásnak, a partner felelőssé tevése mindenért, az állandó hibáztatás, ilyenkor a bántalmazó még saját erőszakos viselkedéséért is az áldozatot hibáztatja, folyamatosan kétségbe vonja az áldozat érzéseit, tapasztalatait és eleve elzárkózik a problémák megbeszélése elől. További jelei a lelki terrornak a fenyegetőzés, dühös csapkodás, üvöltözés, támadó számonkérés, és a folyamatos ellenőrzés. Egyesek módszeresen elszigetelik az áldozatot, nem engedik, hogy a családjával, barátaival találkozzon. Elolvassák üzeneteit, szélsőséges esetben az áldozatot mindenhova elkísérik, átkutatja a zsebeit, táskáját. Meghatározzák, hogy milyen ruhát vehet fel, hova és kivel mehet szórakozni, sőt akár azt is, hogy milyen újságokat olvas, napilapot, vagy folyóiratot járat, milyen műsorokat néz, és melyik politikai pártra szavaz. Magyarországon megélt tapasztalat, hogy a választási időszakban a kopogtató cédulák nagy részét férfiak töltötték ki a feleségeik helyett is. 

A témával foglalkozó szakirodalom megemlít még gazdasági erőszakot is, ez esetben a bántalmazó nem engedi, hogy az áldozat dolgozni járjon, ha mégis, elveszi a saját keresetét, közös tulajdonban lévő céggel, házzal zsarolja. Minden kiadást, amire az áldozat pénzt kér, megkérdőjelez, miközben ő maga szabadon költi a saját vagy az áldozat pénzét, sokszor elszórva a család, így a gyermekekre jutó jövedelmet is. Jellemző példa az ismeretségi körömben hallott történet egy jómódú, sikeres ügyvédről, aki feleségét, 3 gyermekének anyját rendszeresen veri. Arról pedig, hogy az „asszony” ne hagyhassa el őt, úgy gondoskodott, hogy megfenyegette a feleségét: amennyiben elhagyná, lemondhat a gyerekekről és arról, hogy a közös vagyonból bármit is kap, mert ügyvédként „el tudja intézni ezeket a dolgokat”. 

Miután az áldozat önérzete - az előbb leírt viselkedési formák rendszeres és módszeres megélése után - a béka feneke alatti szinthez közelít, lassan, de egyre biztosabban elhiszi, hogy bántalmazója nélkül életképtelen és így teljesen kiszolgáltatottá válik. Ha ezek után a testi és szexuális erőszak is bekövetkezik, az áldozatnak az önbecsülés hiánya mellett, a szégyen és a megalázottság érzésével is meg kell birkóznia. Ezek az érzések sokszor zavarttá teszik az áldozatokat, akik képtelenek arra, hogy reálisan lássák saját magukat és a bántalmazót. A félelem a bosszútól, az állandó rettegésben töltök, napok szintén nem könnyítik meg az áldozat helyzetét és azt, hogy reális döntéseket tudjon hozni. Mivel a bántalmazással töltött időszakokat lelkiismeret-furdalás és a „megjavulás” fogadkozásai követik, sok nő ebbe a hitbe kapaszkodik.

Megpróbálja elhinni, hogy előbb-utóbb valóban vége lesz a terrornak, és az erőszaktevő megváltozik, ami persze az esetek nagy részében nem következik be, és a mókuskerék forog tovább. Rengeteg nő tölt el éveket, vagy egy egész életet bántalmazó kapcsolatokban.

Az erőszaktevőkről…

A partnerüket bántalmazó férfiak sok esetben maguk is, olyan családban nőttek fel, ahol az apa verte az anyát vagy gyerekként őket is bántalmazta. Ezt Damu gyermekkora is jól példázza: unokahúga elmondása szerint, családjukban „megszokott nevelési eszköz” a nőverés, és általában a testi fenyítés. Ő maga nem is talált semmi kivetnivalót abban, amit rokona tett, állítása szerint, nem vette volna komolyan a „dolgot”. Nyilvánvaló, hogy ez a nyilatkozat csak egy súlyosan zavart nő szájából hangozhat el, akit érzéketlenné tett a családjában előforduló folyamatos bántalmazás. Vagyis az erőszak és az erőszakos viselkedés tanult, szocializációs minta, amit valószínűleg a bántalmazónak magának is nehéz levetkőznie, hiszen személyisége részévé vált. Minden egyes ütleggel, amit gyerekként saját maga vagy az anyja kapott, beléivódott a félelem, amely paradox módon, felnőttként azokban a helyzetekben, amelyeket nem tud kontrollálni, visszaköszön és erőszakot vált ki belőle.

Mit tehetnénk, és miért nem tesszük?

A válasz egyszerű: segíthetnénk, és közbe avatkozhatnánk. Miért nem tesszük? Számomra az egyik legkézenfekvőbb magyarázatnak a félelem tűnik. Vagyis a legtöbben félünk közbe avatkozni, belekeveredni a szomszéd, ismerős vagy egy vadidegen életébe, - de így lehet ez a barátok, családtagok esetén is - hiszen bennünket is bánthatnak. Meg amúgy is olyan „macerás” az élet, jobb csendben meghúzni magunkat. A másik lehetséges ok az, amit a pszichológia úgy nevez: azonosulás az agresszorral. Sokan olyan patriarchális családmodellben nőttünk fel, ahol, ha a fizikai erőszak nem is volt mindennapos, de sokszor destruktívan kritizáltak, vagy érzelmileg elhanyagoltak szüleink. Ennek következtében gyermekként a büntető szülő jelenlétében előfeltételezve a büntetést, annak elkerülése érdekében azonosultunk a szülővel (agresszorral) és elfogadtuk normáit. Ezek a normák pedig felnőtt életünkre is kihatnak, és máig fogva tartanak bennünket, magyarázva talán azt a jelenséget is, hogy sok nő és férfi az áldozatot hibáztatja, ítéli el, amikor az erőszak tényével szembesül. Ha szeretnénk ezeken a viselkedési szokásokon változtatni, és megszüntetni az életünkben a mindennapos erőszakot, legyünk sokkal tudatosabbak, és ha szükséges kérjünk segítséget. Az alábbi oldalakon olyan szervezetek elérhetőségeit találják, amelyek segítségünkre lehetnek egy újfajta gondolkodási és viselkedési norma elterjedésében, az erőszak megfékezésében.

http://www.nane.hu/

http://www.stop-ferfieroszak.hu/