Az igazi férfi feminista!?
Nőnap kapcsán az
egyenrangúságról, a megváltozott női és férfi szerepekről
Napjainkban egyre szembetűnőbben változnak
a hagyományos nő - férfi szerepek, rögzült gondolkodásmintáink és a
párkapcsolatok. Nyirati Andrással - profeministával és emberi jogi
aktivistával - arról beszélgettem, milyen új módokon élhetünk és
gondolkodhatunk a nőkről és a férfiakról.
-Milyen hatásokra váltál
magadat profeministának valló férfivá?
- Egy beszélgetés során
lett nyilvánvalóvá számomra is, hogy profeminista vagyok, hisz feminista csak
nő lehet. A címkék nem tudom, mennyire fontosak, bár az igaz, hogy mindenkinek
meg kell jelölnie magát valamivel. Egyrészt van ebben egy erős családi vonalam.
Az anyukám egy lázadó, értelmes, tanult, szívesen aktivistáskodó nőszemély, aki
hippi módon fogja fel az életet, azaz mindig kiállt a saját dolgaiért, és
figyelt arra, hogy ne lehessen lenyomni. Ráadásul nem vette figyelembe, hogy
milyen következményei lesznek ezeknek a dolgoknak. A másik oldalról apám pedig
nagyon tisztelettudó, pozitív gondolkodású ember, akinek mély morális
elhatározásai voltak egész életében. Ezért nálunk a családunkban mindig
alapérték volt, hogy támogassuk azokat az embereket, akiknek nincs olyan
szerencséjük, mint nekünk. Másrészt, alig emlékszem, hogy lett volna olyan
ötletem, amit ne támogattak volna a szüleim, azaz szabadon élhettem a saját
értékeim, gondolataim mentén. Kialakult a saját értékrendem, az a vezérlőelv,
amiben én nagyon hiszek: a társadalmi aktivitás és az, hogy akinek több van
valamiből, mint pénz, idő, vagy könnyebb körülmények, annak felelőssége ebből
visszaadni a társadalom tagjainak. Ezt nyilván lehet csinálni aktivizmussal, de
szerintem éppoly fontos része az is, hogy ezekről a témákról beszéljünk, és
akinek arra van lehetősége, hogy hangot adjon a véleményének, az tegye meg.
Az én életemben ez az
önkénteskedéssel kezdődött az Amnesty International-nél, itt kerültem
kapcsolatba LMBT ügyekkel, és ezeken keresztül feministákkal. Belecsöppentem
egy zseniális pilot képzésbe is. A képzés mélyen önismereti jellege miatt
előjöttek azok az emlékképeim, amikor az életemben a nemi szerepek miatt engem
is sérelem ért. Nem vagyok egy macsó típus és az iskolában is sokszor mondták,
hogy olyan tulajdonságokkal rendelkezem, mint a lányok, inkább érzelmileg
közelítek meg problémákat. Arra is emlékszem, hogy többször elhangzott az a
mondat rám vonatkoztatva, hogy egy férfi nem viselkedik így. Számomra akkor
ezek érthetetlen dolgok voltak, és rosszul estek. Volt olyanra is példa, hogy
éreztem, legszívesebben elsírnám magam, de nem tettem, mert bennem volt ez a
fiúk nem sírnak dolog. Igaziból mondhatjuk azt, hogy az egyetlen hátrányos
megkülönböztetés, ami egész életem során ért az a nemi sztereotípiákhoz
köthető.
Pár ével ezelőtt aztán
egy önismereti csoportfoglalkozáson a gyász kapcsán elsírtam magam, amin saját
magam is nagyon meglepődtem, de akkor helyre állt bennem a rend. Ez nem azt
jelenti, hogy azóta napi szintem pityergek, hanem, hogy ma már csak azért, mert
ezt várják el tőlem, nem tartom vissza az érzéseim. Nem tőrödöm azzal, hogy ki
mit mond vagy gondol rólam és milyenek a társadalmi elvárások a nemi szerepeket
illetően. Emlékszem arra is, hogy a feleségemmel - aki akkoriban még a barátnőm
volt - voltak vitáink arról, hogy milyen az erős pasi, és kinek mit kell
csinálnia egy kapcsolatban. Neki is mondtam, hogy szerintem a dolgok nem
feketék vagy fehérek, tehát én tudok erős, támogató pasi lenni, ha arra van
szükség, de vannak olyan napjaim, amikor ez nem megy, és akkor nem akarok egy
álca mögött élni.
Tipikus nemi
sztereotípia az életünkben - ismerősök meg is szokták kérdezni, hogy nincs-e
emiatt gondunk -, hogy én civil-vállalkozó vagyok, a feleségem pedig egy jó
állásban, biztos munkahelyen, biztos fizetésért dolgozik. Nincsen, és nem is
értem azt, hogy emiatt miért lenne gondunk, hiszen ő azért szeret, amilyen
vagyok, én azért szeretem amilyen ő. Ne mondja nekem senki, hogy striguláznunk
kellene, hogy ki mennyit keresett az elmúlt években, nem ettől lesz rendben a
lelkünk.
- Itt át is térhetnénk
arra, hogy a házasságodban miként jelenik meg a feminista gondolkodás, illetve,
hogy lehet-e különbséget tenni a hagyományos házasságok és az egyenrangúságon
alapuló házasságok között?
- Szerintem lehet. Ez
számomra arról szól, hogy azt és úgy teszek vagy nem teszek a
párkapcsolatomban, ahogyan jól esik és ahogy közöttünk kialakult a rendszer,
nem pedig úgy, ahogyan a társadalom elvárja. Tehát én sütök kiflit vasárnap
reggelre, vagy szívesen sütök zsemlét, kalácsot vagy bármit, ha nincs kedvem
kenyeret venni. Ez aztán lehet, hogy nem fiús dolog, de nekem jólesik. Benne
vagyok a házimunka egyéb teendőiben is, bár vasalni utálok, és nem csinálom, de
szívesen elmosogatok, vagy takarítok. Ez is igazából attól, függ, hogy jön ki a
lépés. Ugyanígy van most a gyerekkel kapcsolatosan is, otthon vagyok, és amiben
tudok, segítek, úgy, hogy csinálom közben a melómat. Nem borítottuk meg
teljesen a nemi szerepeket, bár abszolút szó van róla, hogy ha a feleségem
szeretne majd visszamenni dolgozni, akkor én vállalom a gyereket és leszek vele
otthon. Az is eszembe jutott, hogy nagyon szívesen kinyitom az ajtót a nőknek
és előreengedem őket, de általában szívesen előre engedem az embereket. A
feleségem kérdezte is, amikor mondtam, hogy jövök ide és nőnapkor fog
megjelenni ez a cikk, hogy akkor én, mint profeminista mit gondolok a nőnapról.
Mondtam, hogy általában olyan dolgoknak vannak világnapjaik, amelyeket
támogatni kell, mert azt gondolják a kezdeményezőik, nem kapnak elég figyelmet
a társadalomban. Én abban szinte kőbe vésve hiszek, hogy egy férfiorientált és
férfias gondolkodású társadalomban élünk. Amikor emberi jogi programon
beszélünk a nemek közötti egyenlőtlenségekről, akkor legtöbbször nők szoktak
ezen felháborodni, hogy ez nincs is így.
- Ugye milyen érdekes?
Nekem is visszatérő tapasztalatom ez. Sok nő tiltakozik ellene, hogy az élet
bizonyos területein hátrány éri. Miért nem akarunk szembesülni a valósággal?
- Ők is ebben a
gondolkodásban nőnek fel. Egy férfiak gondolkodására szabott képben él ma a
társadalom, és igazából a történelemben ez mindig így volt, kivéve a
matriarchális társadalmakat, amiről viszont alig van emlékünk. Ezt szokták is
érvként felhozni, hogy a patriarchális társadalom továbblépés a
matriarchátushoz képest. Ezt én nem nagyon tudom elfogadni. Számomra
nyilvánvaló a történelemből, hogy a nőknek nem nagyon volt szavuk a saját
életüket érintően. Például az, hogy a nőknek van szavazati joguk, csupán 120
éves történet, Svájcban pedig nem is olyan rég fogadták csak el. Ilyenkor
mindig elképedek, hogy miért kell erről egyáltalán vitatkozni. Meg kell nézni,
hogy mennyi női felsővezető van a munkaerő-piacon. Hány olyan munkahely van,
ahol egy fiatal nőtől megkérdezik, hogy van-e már gyereke, mikor akar stb,
holott semmi közük hozzá! Meg kell nézni, hogy hány részmunkaidős állás van ma
Magyarországon, amit egy gyerek mellett otthon lévő nő tudna betölteni. Ezek a
dolgok abszolút mutatják, hogy nincsen egyenjogúság. Még sok liberális
családban is az a minta, hogy a nő marad otthon 3 évig a gyerekkel és ő végzi a
házimunkát. Ezen mostanában sokat gondolkodtam a lányom születése kapcsán. A
feleségem olyan nő, akinek célja volt a diplomája megszerzésével és sokat
dolgozott érte. Láttam rajta, gondot okozott neki, hogy mikor lépjen ki a
szakmai életéből és menjen gyereket szülni. Én is beleestem abba a hibába, hogy
nyaggattam, álljunk már neki családot alapítani. A türelmetlenségem utólag már
bánom. Most már tudatosan figyelek arra, hogy segítségére legyek és ha majd
vissza akar menni dolgozni, közösen megoldjuk a dolgot. A gyerek születése után
is otthon tudtam maradni két hetet, ami nagyon jót tett mindenkinek.
- A baráti körödben -
itt elsősorban a férfi barátokra gondolok - hogyan viszonyulnak a feminista
gondolkodásodhoz, milyen visszajelzéseket kaptál ezzel kapcsolatban?
.jpg)
- Én vállalom a
véleményemet, ez nekem fontos ponttá vált az életemben, nem csak a feminizmust
illetően, hanem bármely más kérdésben is, legyen szó cigányokról, melegekről.
Elfáradtam már abban, hogy csöndben ücsörögjek és hallgassak. Tudják rólam, és
nyilvánvalóvá is szoktam tenni, hogy hiszek ezekben a dolgokban. Számomra az
emberi jogi eszmeiség olyan, mint a 10 parancsolat, attól függetlenül, hogy nem
vagyok vallásos ember. Ebben találtam meg magam, hogy minden ember egyenlő és
minden ember szabad, és ez vonatkozik a nemi szerepekre is. Mindenki döntse el
saját maga, hogyan akarja élni az életét. Nem vagyok egy igazságosztó típus,
azaz nem mondom senkinek, hogyha nem így csinálod a dolgokat, akkor az rossz. Azt
nem mondhatom el magamról, hogy olyan ideáltipikus helyzetben élek, hogy csak
olyan barátaim vannak akik feministák. Inkább a példamutatásban hiszek. A
feleségem azt szokta mondani, hogy több barátomnak én vagyok a lelkiismerete.
- Mit gondolsz,
társadalmi szinten mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon továbbra is
nehezen megy át a köztudatba a feminista gondolkodás és sok férfi abszolút
patriarchális nézeteket vall?
- Ugyanaz, mint a nők
esetében, a szocializáció. Illetve, szerintem van egy társadalmi konszenzus,
hogy ez így rendben van. Biztosan más férfiaknak is eszébe jut, hogy
kaphatnának ugyanannyi fizetést ugyanazért a munkáért a nők is, és talán
kevesebbet kellene küszködniük, de ez van. Talán el is bagatellizálják a
kérdéskört, úgy érzi sok férfi, hogy nincs ezzel dolgunk. Ezek a
diszkriminációs helyzetek ezért továbbra is elfogadottak, annyira beépültek a
közgondolkodásba. Például, amikor egyetemistákat megkérdeztünk, hogy szerintük
probléma-e a nemek közötti egyenlőtlenség, azt mondták, hogy nem, és nem tudtak
példákat mondani. Aztán, ahogy elkezdtünk erről beszélni, akkor felnyílott a
szemük, de alapvetően nem veszik észre, mert természetes. Én voltam úgy az
egyetemen, órán, hogy azt gondoltam, most már fel fogok állni és kimegyek, mert
a professzor úr az ötödik szexista viccét lőtte el az első harminc percben és a
lányok is kacarásztak rajta.
- Mit tehetünk annak
érdekében, hogy a berögzült gondolkodási mintáink megváltozzanak?
- Szerintem az a fontos,
hogy mindenki élhesse a saját életét. Ne legyen hátrányban senki azért mert
feministaként, vagy karrieristaként, vagy éppen anyaként akarja élni az életét.
A Zorba a görög című regényben a kedvenc részem, amikor Zorba egy vita kapcsán
elmondja, hogy csak akkor nyithatod fel emberek szemét, ha tudsz jobb
alternatívát kínálni, ha nem, akkor viszont nincs jogod hozzá. Ez nekem is
sokszor eszembe jut, hogy mennyire nehéz úgy „igét hirdetni”, ha utána rosszabb
is lehet a szituáció. De azt is gondolom, hogy minden változás egy folyamat.
Lehet, hogy majd csak az unokáinknak lesz jobb, de addig is dolgozni kell érte
és beszélni róla.
