"...A vágyakkal nagyon csínján kell bánni."

előzőleg megjelent itt

Csányi Sándorral interjút készíteni vicces és szórakoztató. Az pedig különösen tetszett, hogy úgy éreztem, nem veszi magát túl komolyan...

- Kezdhetnénk talán azzal, ha nem bánod, hogy általában miért kerülöd a sajtónyilvánosságot? Rossz tapasztalatok miatt, vagy untat?

- Nem. Nagyon sok megjelenési lehetőség adódik, de azt gondolom, hogy akkor járok, jól, ha nem folyok a csapból is. Ez egy teljesen egyszerű trükk egyébként, hogyha az ember kevesebbet nyilatkozik, akkor, amikor nyilatkozik, az érdekesebb lesz, mintha benne lennék a rádióban, tévében mindennap. Illetve, én hiszek abban, hogy akkor érdemes mondani valamit, ha van is az embernek mondanivalója, és nekem olyan nagyon sok nincs. Illetve, nagyon sok időt elvesz, én azt szeretem, hogy most éppen kezdődik a főpróba hét a Thaliában és holnaptól kezdve az van, hogy nem csinálok semmi mást, csak azt. Reggel elmegyek futok egy kicsit, de utána próbálok reggeltől estig, ami azt jelenti, hogy bent vagyok éjfélig-fél egyig a színházban és kettő körül keveredek haza. Ez egy jó állapot, mert ilyenkor azzal foglalkozom, ami a dolgom, semmi mással nem törődök, csak az adott darabbal. Akármennyire is fárasztó, nagyon-nagyon szeretem ezt.

- Kikerülhetetlen kérdés rólad, veled kapcsolatban: az ország ügyeletes szívtiprója szereppel mit lehet kezdeni? Az általad adott interjúkból nekem úgy tűnik, élvezed ezt a rád osztott szerepet, de igyekszel nem „elszállni” magadtól. Jól gondolom?

- Szerintem nem vagyok már ügyeletes szívtipró, most nem vagyok annyira divatos, mint mondjuk 5-6 évvel ezelőtt. Mindig jönnek fiatalabb fiúk, legyenek is ők azok, nekem ez nem volt soha nagy vágyam, illetve dehogynem, fiatalabb koromban volt. Ez talán minden férfi színész álma, hogy a csajok szeressék. És ez megvolt, volt egy pár év, amíg ez tetszett is, de azt hiszem, én ebben nem tudok már újat mutatni vagy megújulni, pont ezért el is következett egy másik korszak az életemben. Egyre több másfajta szerepet játszom, mint a 150 kilós, melegítős, megcsalt férjet, aki egy igazi lúzer vagy a Bolha a fűben Camille Chandebise-t, aki beszédhibás, és szintén nagyon szerencsétlen fiú. Most ezeket próbálom, a szívtipró része a színészetnek már meg volt. Azt gondolom, Jávor Pálnak sem azt kellett gyakorolni, hogy milyen bejönni frakkban, vagy, hogyan kell mulatni urasan, mert azokat ő nagyon jól tudta. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezeket én olyan marha jól tudom, de nem akarnék erre a szívtipró szerepre ráülni. És nagyon jó, hogy elkezdődtek ezek a szerepkörök. Bálint Andris is nagyon figyelt erre a Radnótiban. Igaz, most átszerződtem a Tháliába, ahol készítünk egy darabot Schell Jucival együtt - Esküvőtől válóperig - és abban is egy szuperbéna csávót alakítok, aki papucsban mászkál otthon, és folyamatosan baszogatja az asszony, egy igazi tedd ide-tedd oda pali. Ez sokkal izgalmasabb, mint mindig szívtiprót játszani.

- Mit gondol az "ex-ügyeletes szívtipró” a nőkről? Milyen hozzáállás jellemez a nőkhöz a hétköznapi életben?

- Nekem szimpatikus például Brad Pitt, aki szintén szívtiprónak lett kikiáltva és én nem látom, hogy olyan nagyon csajozna. Amennyit én tudok a bulvárhírekből, az két nő, két házasság. Egyáltalán nem nyomja ezt az "úton útfélen mindenkit megpróbálok megszerezni" dolgot. Hanem egy teljesen normális életet élő ember, aki halálosan jó színész is. Ez nagyon jó egyensúly szerintem, úgy „szívtipró”, hogy van, négy vagy nem tudom, tizenöt gyereke. Szóval szimpatikus, maga az ember is, de ez a vonása különösen, hogy nem ül rá erre a hullámra, hanem inkább arról hallani, mi van a feleségével meg a gyerekeivel.

Mit gondolok a nőkről? Én nem voltam katona - megműtötték a fülemet kiskoromban - mázlim volt, hogy engem felmentettek, mert a katonaságban az lett volna a szörnyű, hogy én nem tudok férfiak között élni, annyira hiányoznak a nők. Mert okosabbak, mint a férfiak és sokkal jobban éreznek. Egy csomó lényegtelen dolgot tudunk szerintem… Van is egy mondás a jó házasságról, valahol olvastam: "Minden egyes lényegtelen dologról én döntök - mondja a nő -, hogy hova járjanak a gyerekek iskolába, mibe fektessük a pénzünket, és minden valóban fontos dologról a férjem, mint például, hogy melyik a legjobb focicsapat és telepítsünk-e kolóniát a Marsra." El tudják hitetni velünk, hogy mi irányítunk, miközben ez valójában nem így van, de ez teljesen jó is így, hiszen egy csomó gondot levesz az ember válláról, hogyha a felesége ezeket intézi és szervezi. Szerintem, ha csak férfiak lennének, akkor gyakorlatilag kiirtanánk egymást, teljesen fölöslegesen, és nem is lenne túlságosan jókedvünk. Kivéve a kocsmákat, mert az viszont jó… mármint kocsmázni férfiakkal. De ezen kívül mindenben jobbak a nők.

- Szeretnéd, ha még sokáig így maradna, értem ezalatt a sok munkát, a sikert, díjakat, filmeket, színházat, népszerűséget, és az ország legjobb női színésznőit, vagy el tudod képzelni másképp is az életedet?

- Igaziból ezen nem szoktam gondolkodni. Tényleg nagyon sok melóm van, minden áldott napom azzal telik, hogy bent vagyok a színházban, most szeptembertől pedig forgatok egy filmet. Egy meleg palit fogok játszani - ami tök jó, mert nem ez a szívtiprós dolog - Coming out a címe. Egy nagyon híres meleg csávóról szól, aki küzd a melegek jogaiért, azért, hogy házasodhassanak stb… Van is egy párja, akivel házasok, de szép lassan rájön, hogy van egy nő, aki rettenetesen tetszik neki. És el kell mondania a többieknek, hogy bocs, de én hetero vagyok és borzasztóan szégyellem magam, de nem tudok mit csinálni. Szerintem ez nagyon jó ötlet, nagyon jó vígjáték lesz. Visszatérve, én nem tudnék színház nélkül élni… most hallottam színészkollégáktól, hogy el akarnak menni külföldre, valahova Kambodzsába vagy Thaiföldre és megtanulni a halászatot, meg a nem tudom én mit. Egyrészt ezt szeretem, amikor színészek kitalálják maguknak, hogy ők elmennek erdésznek vagy halásznak, csak elfelejtik, hogy ott dolgozni kell. És azért persze mondhatjuk, hogy keményen dolgozunk és elviccelődünk, hogy úgy hívjuk: munka, de azért ez valójában nem munka, és ha neki kell állni valóban keményen dolgozni, akkor, összeszalad mindenki a színházban. Az tetszene, hogy elmennénk, mondjuk három hónapra egy másik országba, ahol süt a nap meg tenger van - sokat játszottunk is külföldön - de nem tudnék máshol élni. Szeretek itt lenni, és tényleg nem tudnék színház nélkül élni. A színház olyan, hogy amikor nagyon utálja az ember, még akkor is jó.

- Olvastam, hogy gyerekkorod óta színész szerettél volna lenni. Gondolom, utólag már örülsz is, hogy nem sikerült befejezni azt az épületgépészeti szakközépiskolát. Mit szeretsz a színészetben, miért jó színésznek lenni?

- Ha az embernek az a munkája, hogy beszél, pörög, meg énekel meg rohangál és iszonyatos jó hangulat van, az egy nagyon jó dolog szerintem. Persze fárasztó ezt folyamatosan, nagyüzemben csinálni meg stúdiókba járni, de azért alapvetően ez egy játék. Egy vígjátékot pont úgy kell próbálni, hogy örömből csinálja az ember, mi is egy csomót röhögünk közben. Vígjátéknál ez nagyon érződik, és nem is lehet úgy összehozni, hogy ne élvezze az ember, mert az előadás az olyan lesz, amilyen a próba volt. Amit nem jókedvvel csinálunk, azt nem szívesen nézik az emberek. Nekem az a fő feladatom, hogy megtaláljam azt az állapotot, amiben termékeny is vagyok, és nagyon jól érezzük magunkat. Ha ez sikerül, az egy nagyon-nagyon élvezetes dolog. Tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint a gyerekek az óvodában. Komolyan! Semmiben nem különbözünk, csak van egy ember, aki ezt az egészet irányítja. Pont a Valló Péterrel csináltunk most egy darabot - Protokoll a címe - ami arról szól, hogy van egy diplomata, akinek nagyon jó munkája van, nagyon sok pénzt keres vele, nagyon sokat utazik, de rettenetesen gyűlöli az egészet. Érdekes dolog ez, mert arról, hogy elmúlik egy szerelem, rengeteg színdarabot készítettek, pedig ezt egy bizonyos kor fölött túl szokták élni az emberek. Tizennégy évesen van olyan, hogy először az ember belehal, de utána már nem. Szörnyű dolog, egy válás is az, de túl szokták élni az emberek, mégis rengeteg színdarab készült erről. Közben meg elképesztően nagy tragédia az is, hogy ha az ember 35-40 éves korában rájön, hogy gyűlöli a munkáját úgy, ahogy van, mégis be kell járnia minden áldott nap és tudja, hogy ez lesz az élete innentől kezdve. Az, ha az emberből kiszeretnek az fájdalmas dolog, de nem akkora tragédia, mintha az ember középkorúan rájön, hogy nekem ez lesz az életem innentől kezdve és azt kell csinálnom, amit nem szeretek.

- Neked ezt sikerült elkerülni…

- Igen, és „igazságtalan” is az élet, mert az ember minél jobban szereti ezt a színházasdit, annál sikeresebb lesz benne, és annál jobban keres, és annál többet hívják. Nekem annál jobban megy, minél jobban szeretem, pedig úgy lenne igazságos, hogy minél rosszabb egy munka annál többet kellene fizetni érte. Nekem könnyű is és még jól is keresek vele. Mázli, hogy tudtam az elejétől fogva, mivel szeretnék foglalkozni, hiszen nagyon sok ember van, aki 18-19 éves korában nem tudja, mihez kezdjen.

- Melyik filmedre vagy színházi előadásodra vagy a legbüszkébb? Amiről azt érezted, beleadtál mindent és képtelen lettél volna jobban csinálni, úgy volt jó, ahogy volt.

- Visszatérhetünk a Kontrollhoz, ami lassan tíz éve készült. Akkor még tulajdonképpen semmit nem tudtam a filmezésről és így nem volt benne semmi különösebb színészkedés. Mindig mondta Nimród, hogy: "Menjél! Ne gondoljál semmire, csak menjél ott a sínen!" Én meg mondtam, hogy ok. Ennyi volt, amit ott nekem kellett csinálni, azaz ébren kellett maradni és menni. Mondtam is Nimródnak, hogy hatodik napja megyek ebben a kurva alagútban, nagykabátban, kit fog ez érdekelni? Ő meg: "Hidd el, hogy ez jó lesz!" Most már biztosan elkezdenék valamin agyalni és az nem lenne jó szerintem. Úgy volt jó az a film, ilyen bénán. Volt benne annyi naivitás amennyi kellett. Ha valakinek van kedve és esetleg meghallgatja, megfigyelheti, hogy nagyon ritkán teszem le a pontot a mondat végén. Egy normális ember, ha kimond egy mondatot, leteszi a pontot. Nálam az hallható, ahogy egy amatőr színész énekelve beszél.

- Van-e valami, ami még hiányzik az életedből, vagy megkaptál mindent, amire vágytál?

- Én arra jöttem rá, hogy ezekkel a vágyakkal nagyon csínján kell bánni. Nagyon arról szól ma minden, hogy vedd el, amit akarsz, ne legyél elégedett azzal, ami most van az életedben, csak akkor ha, megveszed az új, 120 centis plazmatévét. Mindig van valami tárgy, amire azt mondják, hogyha azt megveszed, akkor jobb lesz. Vagy mostanában mindenki azt gondolja, hogy most nem elég jó, de majd lesz jobb. Szerintem ez egy veszélyes dolog. Én tényleg szerencsés vagyok, tök jól alakultak a dolgaim, jó emberek vesznek körül, úgyhogy inkább nem vágyom most semmire. Arra vágyom, hogy mutassuk be az Esküvőtől a válóperig című darabot a Tháliában és legyen jó, de többre nem vágyom. Ha így marad minden, akkor az tök jó.

Fotók:Pásztor Éva

"...Én tisztelem a nőket ..." 

előzőleg megjelent itt

Amikor megtudtam, hogy lehetőségem nyílik Cserhalmi Györggyel beszélgetni, bevallom, nem kis izgalommal és várakozással készültem az interjúra. Nem csalódtam, tanúsíthatom, Cserhalmi György nem véletlenül lett férfiideál.

- Olvastam, hogy tíz évvel ezelőttig a filmjeiben nem használt dublőrt - az első magyar akciófilm is az Ön nevéhez köthető - és valójában tornatanárnak készült. Pályája során viszont inkább drámai filmekben szerepelt. Ön hogyan látja magát, milyen típusú férfi? 

  

- Ez koronként változik, már 65 körül járok, így én most úgy látom, hogy egy öregember vagyok. Ezelőtt tíz évvel öregedőnek láttam magam, negyvenesen középkorúnak, húsz évesen - hú, az nagyon jó időszak volt -, annak kellett volna negyven évig tartani. De, komolyan válaszolva, ez az egész kaszkadőrség a sportból adódott. Már fiatalon intenzíven sportoltam és ezt átvittem a színpadra, a moziba is. Hosszú ideig - majd tíz éven keresztül - a főiskolával párhuzamosan kaszkadőr is voltam Pintér Tamás kaszkadőr csapatában. Itthon játszottam a moziban és a színházakban, külföldön pedig kaszkadőrködtem. Így ment az élet akkoriban. Később csak akkor volt dublőr a filmjeimben, amikor úgy láttam, hogy a kollégám nincs biztonságban. Ha csak rólam volt szó, akkor nem. Meg is úsztam, látja, itt vagyok.

- Később ez a kaszkadőrködés a veszélyről és az élvezetről szólt?

- Igen, az adrenalin - ha az ember leküzdi magát 18 méter magasról a Dunába az északi összekötő hídról vagy szekeret ugrat vagy buktat – száguld rendesen. De baj ezekből sosem volt, mindig a legegyszerűbb feladatoknál adódott váratlan, kiszámíthatatlan baleset. Egy-egy komolyabb mutatványt az ember gyakorol. Vannak különböző klubok - például a Dögkeselyű - ahol sokat beszélgettünk arról, hogy milyen érzés az, amikor az ember egy lovon ötvennel vágtat, majd hátraszaltót ugrik, de mindig ugyanabba a jelbe, amit az operatőr kijelöl. Ez aztán feladat! Mert amúgy az ember csak úgy ellovagolgat, de amikor centire pontosan oda kell valahova ugrani, az nem semmi...

- Talán többek között ezért is van, hogy Ön a nők számára egyfajta férfiideált testesít meg. Nincs olyan női magazin, ahol ne így jellemeznék. Mit gondol, ezt minek köszönheti és mitől lesz egy férfi „ideális”? 

- Már több mint negyven éve élek ugyanabban a házasságban, a feleségemet kellene megkérdezni, hogy mitől vagyok ennyire elviselhető. Nekem nem esik le a gyűrű a kezemről, ha porszívózni, vagy mosogatni kell, semmilyen házimunkától nem idegenkedem. Általában kézilány vagyok a hétköznapi főzéseknél - amikor időm engedi - de én magam is nagyon szeretek kotyvasztani, ilyenkor megfordul a dolog és a gyerek meg a feleségem a segédek. Művelem a kertemet, permetezem, metszem a fákat, így telik az élet… egy tök unalmas pasas vagyok. Amikor fiatalabb voltam, kalandosabban éltem. Persze, van egy legendakör, de magam sem tudom, hogy megtörténtek-e velem azok a dolgok, amiket mesélgetnek az emberek. Az kétségtelen, hogy én tisztelem a nőket és valószínű, hogy ezt viszonozzák nekem ilyen módon.

- Beszéljünk egy kicsit a nőkről! Olvastam Önről, hogy van egy lánya, akit a legjobb barátjának tart. Ez mély apa-lánya kapcsolatot feltételez. Milyennek ismert meg minket, nőket, mitől Nő a Nő?

- Erről is a gyereket kellene kérdezni, mert a feleségem nem veszi szívesen, hogyha róla beszélek, és ebben igaza is van. A gyerek sem, de ő rákényszerül interjúkra, mert filmrendező. Szóval, hogyan látom én őket? Van két nővérem, anyám, nagyanyám, nők között nőttem fel. Most meg a feleségem és a lányom, ráadásul az összes kutyám, macskám lány - kivéve egyet, Van Gogh-ot aki 18 éves és nincsen jó bőrben -, így maradtam egyedül férfi a családban. Kicsit meg is „tanultam” a nőket, meg kellett, mert a nagyanyámnak nagyon gyors volt a keze a sok unoka között, a nővéreim idősebbek voltak és a kicsin csattant minden, ott is résen kellett lenni és figyelni. Anyám operaénekesnő volt - most már 91 éves és csak ritkán énekel - vele ritkán találkoztunk, de Ő példakép volt nekem. És túl azon, hogy nagyanyámnak eljárt a keze, én baromira szerettem. Még most is van, hogy néha elgondolkodom: "Hú, a nagymama most ezért nagyot lesózna!" De, tudja, azt hiszem, még jól is esne. A nőket természetes állapotukban ismertem meg, nem sminkelve, hanem ahogyan reggel felkelnek, kimennek a konyhába, fürdőszobába, ahogy kialakulnak a rigolyáik, a szokásaik... ez a szemem láttára történik és én mindet szeretem. Mert egy picit benne vagyok én is és nem önzésből, hanem mert az összes mosolyom benne van, a veszekedések, olykor a nagyobb balhék. Ez mind benne van egy nőben, akivel az ember együtt él.

- Olyan színes életút, ami Önnek adatott, úgy hiszem, ritka. Visszagondolva az életére, van olyan életfilozófia, amit követett és amely ezeket a sikereket, nagyszerű szerepeket hozta vagy ez inkább a „sors keze” volt?

- Nem,  ez nagyon sok munka. Mondják, hogy mennyi szerencse kell ehhez a szakmához, de én ezt tagadom. Pontosan tudom, hogy mennyit kellett melózni, befektetett munka nélkül semmi nem jön vissza. Aki nem melózik, annak annyi, lehet, hogy egy-két évig a helyes pofija viszi, vagy a tinik rajongása, de ez elmúlik, cserélődnek az emberek és az utcán találja magát. Szóval el kell kezdeni gondolkodni, dolgozni. Dolgozni nagyon jó, aki azt mondja, hogy nem jó dolgozni, az téved vagy soha nem dolgozott igazán. Dolgozgatni nem elég. Nekem azon túl, hogy kaptam otthonról különböző képességeket, nagyon sokat segített a sport és jó könyvtárunk is volt otthon. Így például nagyon korán ismerkedtem meg a komolyzenével.  Beírattak a debreceni Bartók színpad matinéira, ahová minden szombat-vasárnap jártunk és hallgattuk a komolyzenét, ami nagyon nagy élmény volt. Ott tanultam meg, hogy mi is a hangverseny. Akárcsak a színházba járás, mert színházba is meg kell tanulni járni. Hogyha korán kezdi el az ember, akkor megérti a legfurcsább színpadi jelenségeket is, a formanyelvet magától megoldja. Olyan, mintha megtanulna egy nyelvet és az a nyelv elviszi mindenhova, mint egy kulcs Bábel tornyához.

- Nem létezik a „sors keze”?

- Á, ez csak duma, amire rá lehet fogni, hogy azért ilyen vagy olyan az életem, mert nem volt szerencsém, de ez nem így van. Elmondom, hogy működik ez: Föl kell kelni jó korán, az ember lesportolja a magáét, mondjuk hattól nyolcig, utána zuhany, közben átgondolja a szöveget, bemegy a próbára 10-re, de általában már 9-kor ott vagyok - a kezdésig elökörködünk - aztán próbálunk négyig, utána elmegyek haza tanulni és gondolkozni az egészen. Este van egy előadás és utána még van egy próba - erre már azt lehet mondani, hogy munka nem? És, hogyha az ember felriad éjjel, akkor is arra ébred, hogy a szöveget mondja, tehát ez egy elmeállapot is. Nincsen szerencse, egyszer-kétszer van szerencsénk, kicsi, rövid ideig tartó szerencsénk.

Fotók: Komlós Attila

- Ezt a kemény munkát fizikailag, hogyan bírta? Ebben is a sport segített?

- Nem tudom, én a koromnak megfelelően jól vagyok, talán kicsit jobban is. Nekem már nem kell hátraszaltót ugrani, azt gondolom, most már nem is tudnék, de az én koromban ezt már nem is várják az embertől. A sport az borzalmas sokat számít, mert az ember nem sérül könnyen, ugyanis egy 14 órás forgatás után már megesik az is, pláne egy durvább jelenetnél - mondjuk ahol bunyózni, vívni vagy erdőben futni kell - minden előfordulhat egy színésszel. És ha közben jön a fáradtság, akkor jön a sérülés és az nagyon drága, a törött láb egy film közepén az több tízmillió.

- Van e olyan film vagy színdarab amit élete főművének tekint, vagy amit különösen szeret?

- Egyszer kaptam is Oscart, háromszor voltam jelölésen, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen azokra a filmekre nagyon büszke is lehetnék, bizonyos értelemben az is vagyok. Az egyik a Mephisto a másik a Hanussen, a harmadik pedig egy cseh film a címe: Želary. És akkor ezekre kellene lenni a legbüszkébbnek, de én azt mondom, hogy az Amerikai anzix-ot szerettem a legjobban. Negyven éve a Bódy Gabi barátommal készítettük, és egy tökéletes mozi.

- Miért ez a film?

- Meg kellene néznie magának és rögtön látná. Elképesztő mozi: a '49-es világosi fegyverletétel után emigrációba menekülő tisztekről szól. Először elmennek Kubába, aztán az Egyesült Államokba és ott harcolnak az észak-déli háborúban zsoldosként, hol a délieknél, hol az északiaknál. Van köztük egy Fiala nevű ember, aki feltalálja az ezüstszálas tájolót, ezzel az eszközzel tudják úgy építeni a vasutakat, hogy pontosan összeérjenek középen. Egy megszállott őrültről van szó, aki keresi a halált. Hiszen, ha visszajönne Magyarországra, akkor méltatlanul felkötnék, ezért inkább ott keresi a halált, és mindenféle helyzetbe sodródik, de túlél mindent. Végül egy nagyon furcsa megoldást választ, leugrik egy hintáról és átmegy a combcsontja a belein. Fura, szép és nagyon érdekes, abszolút férfi film.

- Mi fogta meg ebben a karakterben?

- A fatalizmusa. Van egy ember, aki a legnagyobb pergőtűzben kiáll a barikádra, mindenki hullik körülötte, ő meg csak áll, akárcsak egy lovasrohamban. Mindig megússza… És nagyon jó dialógusok vannak benne szabadságról, szolgaságról, emigrációról, honvágyról. Gyönyörű és fekete-fehér, ami nekem mániám… szépséges és nem bír megöregedni. Ahogy elkészült a film – diplomafilm volt – azonnal fődíjat kapott Mannheim-ben. Mindeközben a főiskolán nem akartak rá diplomát adni, mondván, hogy ez egy érthetetlen kontár munka, így kicsit nevetségesek lettek a tanárok, mulatságos volt. Aztán a Bódy át is alakította a filmet, ő meg a Huszárik és a Jancsó is erősen belenyúltak, meg jó néhány operatőr.

- Most, hogy vidéken él idillien boldog életet, van e még szerepálma?

- Nekem mindig ez a legnehezebb kérdés, mert én mindent megkaptam, úgy, hogy én soha nem rendeltem. Azaz olyan nem volt, hogy én ezt vagy azt el akarom játszani, mindig tudták a rendezők, hogy nekem mi kell, és ez nagyon fontos az ember életében. Azért rendező, hogy ezt pontosan tudja, én meg ne menjek fejjel a vágyaimmal a falnak, de nem is voltak vágyaim igazából. Az egyik munka hozta a másikat, és a jó munkának híre megy, akárcsak annak, ha az ember komisz. Engem azért hívnak, mert én biztos nem rontok. Mohóság lenne azt mondani, hogy ezt is vagy azt is akarom még. Mára az maradt, hogy akikkel szeretek együtt lenni - ez nagy öröm, hogy vannak olyan emberek mind a mai napig, akikkel jó együtt lenni - együtt is játszhatok és röhögcsélhetünk, hiszen nem egyfolytában komolykodunk mi. Van, hogy lekaparjuk a falat a nevetéstől…

"Szerintem én több energiát kaptam, mint a nagy átlag"

a cikk előzőleg megjelent itt

Interjú Soma Mamagésával

A fenti mondat igazságát magam is tanúsíthatom. Somával beszélgetni valóban intenzív élmény, árad belőle a pozitív energia, még akkor is, ha fájdalmas tapasztalatokról beszél. Személyisége - akárcsak pécsi előadása - sok nőnek adhat erőt és új nézőpontot az élethez.

- Mágia a szerelemben volt az előadásod címe, elmondanád az olvasóknak is, hogy szerinted mi a szerelem mágia?

- A szerelem mágia tudása felfedi az élet alapigazságait is. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen a szerelem mágiája bármi mágiája lehet. Hiszen azt akarjuk mágiázni amibe szerelmesek vagyunk, legyen az egy munka, egy idea, egy ember, egy terv, bármi. A mágia tulajdonképpen azt jelenti, hogy a szabad akaratunkkal élni akarunk. Vagyis a mágia a szabad akarat gyakorlása, amikor nem sodródsz, hanem a szándékod vezérel valamerre. Közben meg az az elképesztő ördögi csavar az egészben, hogyha valamit nagyon akarunk, sőt mennél jobban akarjuk, annál távolabb kerül tőlünk. A görcsös ragaszkodás a legeslegtaszítóbb. Aki nagyon nagyon akar, belegörcsöl az akarásba, annak tuti, hogy nem fog az a valami eljönni. Legyen az munka, szerelem vagy bármi más amit nagyon szeretne.

Valójában a szerelem mágiája nem más, mint a létezés mágiája, vagyis megtanulni nem ragaszkodni. Elengedni a ragaszkodásainkat, minél inkább a jelenben lenni. Minden spirituális tanító végül is a jelenlétről beszél, mondhatom, hogy ez egy spirituális közhely. Ez egy kemény meló, mármint a jelenben lenni. Saját személyes példám mutatja - én idén májusban 17 éve minden hónapban kineziológussal oldattam magam – mostanra jutottam el odáig, hogy levált rólam a módszer, mindent kiszedtem, kiszívtam belőle. Több mint száz családállítás, több mint egy éves szupervízió, hosszabb terápiás folyamatok, pránanadi, access, innerwise és sorolhatnám a módszerek tömkelegét, amikkel mind-mind segítettem magam, hogy a jelenbe kerüljek, vagyis a hétköznapi élet mágiáját élhessem.

- Erről eszembe jut, hogy Tiszta szex című könyvedben elmeséled első szexuális élményeidet a férfiakkal, többek között egy tanárral, aki gyakorlatilag molesztált, két fiú pedig orális szexre kényszerített. Ezek traumák, te azt a címet adtad a könyvedben ennek a fejezetnek, hogy a nyolcasom alsó szára. Tapasztalatom szerint sokaknak ez egy életre elegendő trauma lenne ahhoz, hogy kerüljék a férfiakat. Neked úgy tűnik, sikerült feldolgoznod, elfogadnod és túllépned azon, hogy áldozattá váltál. Hogyan?

- Nagyon sokan benne ragadnak ezekbe a traumákba, a tavalyi nyári táboromban volt egy 35 éves lány - egyszer 14 majd 16 éves korában abuzálták, nem volt behatolás, csak maga az erőszaktételre törekvés - aki mind a mai napig szűz volt. Rengeteg nő van, aki nem tudja túltenni magát ezen a dolgon, és, hogy milyen sok a megerőszakolt, abuzált nő, azt el sem tudjuk képzelni. Amerikában már 10 éve elkezdték ezt felderíteni, Magyarországon pedig csak most. Másfél hónapja volt a Nők Lapjában egy elég hosszú és jó cikk, abból kiderül, hogy majd mindegyik európai országban a nők 20% feletti aránya élt meg erőszakot az élete során. Én két dolgot szoktam a lelki wellness hétvégéimen részt vevőktől megkérdezni: ki az, aki bármilyen formában erőszakot élt meg és ki az, aki teljesen kielégült, az ő csávója mindent megad neki? A két szám nagyjából fedi egymást, kielégült nő kontra bántalmazott nő körülbelül ugyanannyi.

Szóval nagyon sok nő ezen nehezen tud keresztül menni. A kérdésedre válaszolva én ezt a problémát valami nagy hozott tudással oldottam meg. A kutyaharapást szőrével technikát alkalmaztam, ezt úgy hívja egyébként a pszichológia, hogy elárasztásos technika. A félelem a kapu őre, tehát amitől félünk, amitől irtózunk, abba megyünk bele, mert csak az tudja kioltani a félelmet. Nemcsak a szexualitással kapcsolatban, legyen szó bármi egyébről. Én durván tériszonyos voltam, fóbikusan tériszonyos. Ez azt jelenti, hogy hokedlire nem mertem felállni az ablakmosáshoz. Harminc évesen kitaláltam, hogy ejtőernyőzöm, és amikor gyakorláson 2 méterről le kellett ugrani azt mondtam, hogy szó nincs róla, majd fönn a 800 méteren. Belemegyek abba ami taszít, ez hozott képesség. Később már láttam, hogy ezek tudatosan választható technikák is, ekkor tudatosult bennem, hogy hogyan lehet magunkon segíteni. Szerintem én több energiát kaptam, mint a nagy átlag.

- És, aki nem kapott, mit tehet magáért?

- Használja a kineziológiát oldásra vagy használja a pszichoterápiát, keresse meg az ő módszerét, ami segít túllépni az adott dolgon. Ezért jönnek el a nyári táboraimba is a résztvevők. Rituálék, szertartások, beavatások, rengeteg módszer létezik.

- Kaptál már visszajelzéseket a résztvevőktől arról, hogy sikerült-e megoldani a problémájukat?

- Igen, hogyne. A lelki wellness hétvégéken résztvevő hölgyekkel több mint két éven át találkoztunk 3 hónaponként – mert azt tapasztaltam, hogy 3 hónapnak kell eltelnie, hogy a változás beinduljon. Több mint 400 nőt hallgattam végig és 70-80%-ban elindultak a pozitív változások. Akinél nem indul el, azt tovább bíztatom, keressen tovább módszereket, hogy még-még melózzon magán.

Fotó: Körtvélyesi László

- Úgy tapasztalom, érzem - erről te is meséltél az előadásodban -, hogy férfiak és nők között egyre nagyobb az űr.

- Szilágyi Gyula szexológus-szociológus még durvábban fogalmaz. Ő egyenesen azt mondta, hogy „a mai férfi eltaknyosodott, és egyre nagyobb az olló a férfi és a nő szellemi, de legfőképpen az érzelmi jelenlétében, fejlettségében”.

- Új egyensúly című könyvedben erről is írsz és arról is, hogy a régen felborult egyensúlyt helyre kellene billenteni. Szerinted mi a megoldás a problémára?

- Mindkét könyvem végén – Tiszta szex, Új egyensúly – nemcsak tanácsot adok, hanem kalácsot is. Leírom a lehetséges és ajánlott férfi, női és társadalmi feladatokat. A 21. századi nő nagyon kiéhezett, kiéheztünk a tudásra, az önmegvalósításra, a szabadságra, a minőségi szexre, miközben rengeteg fájdalom van a nőkben. A mi felébredő, individualizálódó generációnk kezdi el átélni ezt a hatalmas - EckhartTolle úgy hívja - kollektív fájdalomtestet. Én azt mondom, a kollektív szégyentestet, bűntudattestet is. Felálltunk és enni kérünk, tudni vágyunk és sok harag is van bennünk. Ettől meg is ijedt a férfi, és mi nők, ahogy kihúztuk magunkat alóluk és melléjük raktuk - hiszen már nem alárendeltek vagyunk hanem mellérendeltek - megláttuk azt, hogy: Nahát ilyen a férfi? Nem is olyan erős mint amilyennek hittük. Így elkezdtünk fumigálni, kritizálni, elvárni, követelőzni és ettől a férfi még jobban megijedt. Ezt jelképezi az is, hogy nagyon nagy a szívinfarktus és a prosztataproblémák miatti elhalálozás, plusz az életközép válság, ami tipikusabban a férfit sújtja nem a nőt most Magyarországon. Ezek szociológiai tények, utánkövetéseken és megfigyeléseken alapulnak. Így a nőnek arra van szüksége, hogy még nőiesebb legyen: megértő, türelmes, elfogadó, mert csak az elfogadásban fog gyógyulni a másik, az elfogadásban fog tudni megnyílni a férfi és az érzelmeit merni megélni. Tehát a nőknek igenis még jobban nőnek, bölcsnek, meleg, puha fészeknek kell lenni, de úgy, hogy közben ne legyél a csávód anyja.

- Meddig lehet elfogadó a nő? Mi van akkor, ha a férfi továbbra is a régi, leuraló, sértegető mintákat követi?

- Leuralni azt lehet, aki hagyja magát, ez egy közös játszma. Aki hajlamos behódolni, annak a nőnek ez egy tanítás. Tanulja meg az a nő magát a férfi mellé emelni. Ha azt akarjuk, hogy egy kapcsolatban változás álljon be, ne azt várjuk, hogy a másik változzon, hanem mi változzunk. A mi változásunk és a hozzá való viszonyunk fogja majd őt is, az ő reakcióit is megváltoztatni. Másrészt mindig eljön az a pillanat, amikor eldöntöd, hogy maradsz és türelmes vagy és belefektetsz energiát vagy pedig azt mondod: Ja, köszi, ennyi elég volt! Mindig van választásunk.

A férfiaknak pedig azt üzenem, hogy higgyék el, hogy akkor is férfiak maradnak, hogyha elkezdenek a saját lelkükkel kapcsolatot kialakítani, ha elkezdenek befele nézni. Ha elkezdik az érzelmeiket nem csak kinyilvánítani, hanem meglátni, kibontani, felismerni, saját maguknak kimondani. És ha a sátortető méretű egójukat nem lépik túl és továbbra is abban a szerepben vannak, hogy ők a teremtés koronái, akkor nem fognak tudni jelen lenni, akkor tovább fog - a szívinfarktus, a prosztataproblémák, a neurózis - és mindenféle probléma emelkedni. Túl kell lépni az egót… könnyű ezt mondani, de kérem ez egy tanulóbolygó. Lélektől lélekig való kommunikáció felé kellene, hogy haladjunk. Akkor lesz felnőtt az emberiség, amikor játszmák nélkül, nem pedig szerepelvárásokba bele ragadt sémákat próbálunk megjeleníteni, hanem amikor önazonosak vagyunk.

Az hogy mitől lesz férfi a férfi, és mitől nő a nő azzal egy külön tudományág foglalkozik: a gender. Az Új egyensúly könyvemben erről írok is, de ajánlom a Tiszta szexet is, mert azt gondolom, hogy egy nagy fényerejű, felszabadító, bátor munka, ahol a saját szexuális életemet nem l’art pour l’art rakom ki, hanem pontosan azért, hogy megmutassam, a legmélyebb traumából, fájdalomból is ki lehet jönni. És egy önbizalomhiányos, abuzált, sértett kislány is lehet egészséges, érett, önmagát elfogadó, a szexualitást teljességben megélő, felnőtt nő. Ha nem megy magadtól, akkor kérjél segítséget, mert az egész világ érdeke, hogy az egyének sorra felszabaduljanak, hiszen visszük bele a közös térbe a nyűgünket – nyavalyáinkat, a negatív energiáinkat, ahogy a fényünket, erőnket, szeretetünket is, és ezért felelősek vagyunk.

"A testtel való megbarátkozás a hastánc egyik lényege..."

Interjú Gellért Líviával-Nilgirivel

Mitől érezzük mi nők igazán jól a bőrünkben magunkat? "Szupertökéletes" nők legyünk vagy harmonikusak? Hogyan gyógyítsuk meg a nőiségünket? A női lét számomra fontos kérdéseiről és a hastáncról beszélgettem Gellért Lívia oktatóval, aki csupa nőies életerő és harmónia...

- Kezdjük az elején, mióta táncolsz és hogyan került az életedbe a hastánc?

- Az eredeti foglalkozásom védőnő, majd pszichológiát tanultam, emberekkel akartam mindig is foglalkozni. A tánc kezdetéről pedig annyit, hogy én azt hiszem, az anyukám hasában is táncolhattam, mert amióta az eszemet tudom, azóta táncolok. Az ovis buliban mindig engem kellett utoljára lehozni a táncparkettről, mert nem akartam abbahagyni. Borzasztóan élveztem, nem kellett partner sem. Lehet, hogy a hastánc innen is jött, bár imádom a társastáncokat, próbálkoztam én mindenféle tánccal, klasszikus balett volt az alap, majd modern jazz majd néptánc, majd kicsi flamenco, és standard táncok. Belekóstoltam egy csomó mindenbe, de mivel duci vagyok, sem a latin táncruhában, sem tütüben nem mutatnék jól.

A hastánc a pszichológia gólyatáborban jött az életembe Szegeden, itt kezdtem a hastánc pályafutásomat a csoporttársamnál, Iván Eszternél, majd dr. Vajda Hajnalkánál folytattam. Aztán miután megfogalmazódott bennem az érzés, hogy oktatni is szeretnék, 5 éve Mahastinál végeztem a Magyar Hastáncoktató Intézetben. Tőlük nagyon sokat kaptam, egyrészt a keleti kultúra iránti teljes elköteleződést, szeretet és az alázatot, amit a tánc iránt érzek. Aztán fellépésekbe kezdtem, mert elég tehetségesnek tartottak ahhoz, hogy ezt meg is tegyem. De az mindig problémát jelentett, hogy én voltam az egyedüli duci lány a csoportban. A hastáncról sokan azt gondolják, hogy csak tökéletes testtel lehet táncolni, pedig ez nem így van, a hastánc őshazáiban mindenki táncolhatja, hiszen a hastánc a mindennapok része.

- Ez igencsak ésszerűtlenül is hangzik. Csak az táncoljon, aki tökéletes testű? Hiszen a tánc az élet része…

- A tánc egyébként is egy önkifejezési eszköz. A háremben a nők is egymásnak táncolták, sokszor azért, mert unatkoztak és valóban azért is, hogy a férfinak tetszenek és feltűnjenek. Minden táncban megvan az önmegmutatás lehetősége, de a nőiségnek olyanfajta megmutatási lehetősége van a hastáncban, ami sehol másutt nem láttam, semelyik más táncban. Akkor, amikor videókat kezdtem el nézni különböző külföldi tanárok videóit, láttam olyat, hogy százhúsz kilóval simán táncolnak. Gyönyörűségesen, kecsesen. Nem érzed, hogy 120 kiló van az emberben, hanem azt érzed, hogy nő 100 százalékosan. Na és ez erőt adott ahhoz, hogy én táncoljak tovább. Mert volt egy pár megingás az első fellépésemen megkaptam a nézőközönség soraiból, „hogy hogy mer ilyen testtel kiállni, táncolni”. És azt hiszem, ez néha még most is előfordul, felmerül az emberekben, de most már 8 év fellépés és 4 év tanítás után ez elfogadható számomra. Most van az a pont, amikor úgy érzem, én ezt tudom nyújtani, ez vagyok én és senki kedvéért nem fogok lefogyni, az egészségemért igen, de másért nem.

- Láttalak Téged táncolni, és amikor táncoltál, nekem eszembe sem jutott a súlyfelesleged, csak az, hogy milyen nőies vagy és életteli. Szerintem, ha meglátnak táncolni, az a közönségre ugyanígy hat, lehet, hogy fel sem merül a súlyfelesleg kérdése, nem gondolod?

- Lehetséges, de azt hiszem, hogy a társadalmi morál most nagyon afelé húzza a nőket, azaz azt közvetíti a média is, hogy fittnek kell lenned, szépnek kell lenned, csinosnak kell lenned, akkor vagy jó, ha tökéletes vagy. Én meg azt gondolom, hogy tökéletes ember nincs, és azt is gondolom, hogy adott egy testalkat, abból nyilván ki lehet hozni a maximumot, de nem mindenkinek a tökéletes az, ami adott és a testtel való megbarátkozás a hastánc egyik lényege. Nagyon sokszor látom az óráimon a nőket - hosszú póló, melegítő naci -, hogy amit lehet, próbálják takarni, én nem is követelem, hogy mutassák meg a hasukat, mert azt gondolom, mindenkinek joga van a beburkolózáshoz. Aztán látom a változást is hónapokkal később, ahogy haspólóba bújnak, felkerül a csípőkendő vagy megveszik az első rázókendőjüket – ami hatalmas élmény –, szóval azt látom, hogy a tánc közben a nők elfogadják a testüket. Ez borzasztóan sokat számít, nagyon büszke vagyok azokra az emberekre, akik fel merik vállalni a testüket tánc közben, mert szerintem minden korban nő a nő, és minden korban megvan a maga szépsége és a tudása és az, amit hozzá tud adni a nőiességéhez. Teljesen más látni egy 16 éves lányt és egy 60 éves nőt, amikor hastáncol, viszont mindegyikben csoda van. Az én csoportom nagyon színes, vannak olyanok közöttük, akik mellműtöttek, rákkal küzdöttek, vagy olyan női műtéteken estek túl, amik pszichésen igen megterhelik az embert és a nőiességüket igen megkérdőjelezik. Látom a lelki gyógyulást is tánc közben, nemcsak a testit. Azt hiszem az én lelkem is ugyanúgy átalakult, amikor elkezdtem tanítani. Azért is kezdtem el, mert szerettem volna átadni ezt az érzést, hogy amikor én táncolok, akkor magabiztosnak érzem magam, gyönyörűnek. Ez egy olyan helyzet, amikor csak én vagyok és a zene, amikor össze lehet olvadni a zenével, az szerintem csodálatos érzés, egyfajta meditáció.

- Az imént említett negatív megjegyzéseket hogyan tudtad kezelni? Hiszen a negatív kritika nagyon lehúzó főleg egy előadóművész esetén, aki nemcsak a maga örömére táncol, hanem a közönségtől pozitív visszacsatolást vár.

- Nagyon rosszul esett az első pár ilyen megjegyzés, szó se róla. De azt is tudom, hogy ez pont arról szól, hogy én így akarom átadni magam, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy ez ne tetszen. Én tiszteletben tartom az ő véleményüket és ízlésüket is. Nyilvánvalóan borzasztóan örülök neki, hogyha pozitív visszajelzést kapok és inspirál is. Megpróbálom elfogadni mindkettőt, azt is, ami én vagyok, és azt is, amit visszajelzésként kapok akkor is, ha az negatív. Ez hatalmas harmónia, nem kell tökéletesnek lenni, és nem kell mindent pozitívnak látni, és nem kell mindig mosolyogni. Merthogy egy nagyon mosolygós ember vagyok, és akkor, amikor táncolok, talán még jobban látszik a mosoly. Van, amikor olyan számot táncolok, ami sírós, van olyan török cigány tánc, amikor szinte megszakad a szívem, mert úgy húzza a hegedű, amit nekem le kell követnem a testemmel és ilyenkor nem mosolygok, de az is lehet felemelő. Olyan sokszínű a világ és az érzésvilág, amit közvetíthetek, és magam sem vagyok mindig boldog vagy jókedvű.

A hastánc pozitív életérzést tükröz, de vannak olyan részei, amikor a nő azt mutatja meg éppen, hogy fáj, vagy szomorú, vagy dühös. Hiszen kardot ragadunk a kezünkbe és akkor nem mosolygunk, mert ez egy fegyver és én meg akarom védeni magam, pontosabban azt játszom el, hogy harcolok. Vagy egy gyertyás áhítatban azt imitálom, hogy én egy egyiptomi papnő vagyok, aki áldozatot mutat be, és az sem a mosoly, hanem az áhítat és az alázat. Szóval nagyon nagyon sokszínű és improvizatív is a hastánc, ezért is imádom. Amikor tanítani kezdtem, akkor meg kellett tanulnom a koreográfia megalkotását is, ami egész könnyen ment. A betanulása azonban már nem, mert amikor meghallom a zenét, elvisz engem… amikor egyedül táncolok, mindig improvizálok. Kordában kell tartanom a lelkemet, hogy a koreográfiát kövessem.

- Ez a fellépéseken is így van?

- Amikor egyedül lépek fel, akkor improvizálok, soha nem szoktam koreográfiát táncolni ha egyedül táncolok. Ha csoportban vagyok, akkor nyilván kell, hiszen meg kell tisztelnem a társaimat és az egységnak is látszódnia kell a színpadon. Történik néha olyan baleset, hogy annyira elvisz a zene, hogy egy-egy mozdulatot improvizálok. A csoporttagokat is próbálom arra tanítani, hogy a zenével együtt kell mozogni, úgyhogy, ha véletlenül elfelejti a koreográfiát valaki, esetleg leesik a fátyla vagy bármilyen más táncbaleset adódik, akkor azt mosolyogva, improvizálva kell túlélni. Ez is része a színpadi létnek, hisz az sem tökéletes.

- Ezt jó hallani, főleg a manapság divatos szuperprodukciókra gondolva, ahol mindenki tökéletesen néz ki és táncol. Olyan, mintha manapság a tökéletesség elvárás lenne, akárcsak a nők külseje esetén…

- Elvárás is, a legtöbb táncban, így a hastánc versenyszerű változatában is elvárás a tökéletes külső. Volt úgy, hogy azért lettem versenyen sokadik, mert így nézek ki. Szuperül táncoltam, rendben volt a produkcióm, de nem voltam 50 kiló. Ez nemcsak nekem tűnt fel, ugyanis van egy férfi hastáncos – Seres Zoltán –, aki csinált a duciknak külön hastánc versenyt, mert annyiszor látta zsűritagként, ahogy megítélik a duci hastáncosokat. Szerintem zseniális az ötlet, már csak azért is, mert neki férfiként is feltűnt és látta azt, hogy milyen előítéletek vannak a hastánc világában is.

- Ez így van keleten is, ahonnan a hastánc származik?

- Alapvetően nem. A régi hagyományban ez nem volt elvárás, és mint mondtam, a duciság termékenységet is jelentett. De a Kelet is nagyon „nyugatosodik”. A híres török és egyiptomi hastáncosok nagyon jó nők európai szemmel, azaz: lapos has, műcici, felfújt száj, műhaj. Én sajnálatosnak tartom, hogy ez kell ahhoz, hogy érvényesüljél a táncban, azért is, mert szerintem ez a filozófia ellen való. A tánc, az én véleményem és az ősi filozófia szerint is egy önkifejezési forma, amiben önmagamat adhatom, de hogyan tegyem ezt, ha az a műcicis lány nem is én vagyok?

- Akkor mesélj arról kérlek, ha már így szóba jött, hogy eredendően mi is a hastánc, mit adhat egy nőnek ha megtanulja? Ugye, ez a tánc nemcsak a szexi csábításról szól?

- A hastáncnak alapvetően van egy erotikus jellege, a mozdulatok, a nőiesség kitárulkozása egy férfi számára felhívó - mellesleg nemcsak egy férfi számára lehet az -, ugyanúgy a nők számára is. Ezt nagyon sokszor látom tánc közben a női tekintetekben is. Ami nagyon zavarba ejtő egy táncos számára először, aztán megszokja. Azt gondolom, nyilván szexuális energiát árasztok, de - és ez nagyon fontos -, egy hastáncos soha nem vetkőzik, egy hastáncos nem örömlány, soha nem fog egy bizonyos határt átlépni. A lágy, harmonikus és nagyon nőies mozgáson túl ő mást nem csinál. A tánc eredetében ez benne is van. Az egyik eredetmonda szerint a háremekben táncoltak egymásnak a nők, egyrészt azért, mert borzasztóan unatkoztak, másrészt szórakozásból, harmadrészt tanultak egymástól, negyedrészt szerették volna felkelteni az uruk figyelmét. De az egyiptomiaknál az Isteneknek szóló áldozatul használták a táncot, tehát nagyon komoly spirituális tartalma van minden mozdulatnak. Az afrikai beduin törzsek nőtagjai a szüléshez használják a táncot: körbe állják szülő nőt a már szült nők és mutatják a mozdulataikkal, hogyan kell könnyebben vajúdni. Tehát a tánc a női élet minden aspektusát átfogja: a szentség, azaz Istennőhöz való kapcsolódás, az anyaság, és a szexualitás. Egy picit nagyobb hangsúlyt kapott a kultúránkban a szexualitás és a csábítás része a hastáncnak, ami talán nem szerencsés. Ugyanis az európai nők, akik folyamatosan rohannak, egyfolytában férfias dolgokat csinálnak, céget vezetnek, családot tartanak fenn, főznek, mosnak, takarítanak, mint egy robot, aztán elfelejtenek nőnek lenni. Egyszer csak igényük támad arra, hogy szeretnének olyan kikapcsolódási formát találni, amiben visszatalálnak a nőiséghez. Nagyon sok tanítványom mondja ezt, hogy szeretne újra nő lenni. Pedig ők eddig is azok voltak, csak jól elnyomták ezt a részüket. Azt hiszem, a szexualitás eleve tabu a kultúránkban, ez pszichológusként is fontos a számomra, mert én nagyon fontosnak tartom egy ember életében a szexualitást, sokkal fontosabbnak, mint ahogyan mi próbáljuk hinni és elfojtani. Minden, ami egészen közel van, minden, ami két emberben van: vágyak, érzések azt mind próbáljuk elnyomni. Sok-sok ilyen elfojtás miatt azt gondolom, hogy Európában egy csábító, cicit, popsit riszáló, ledér hölgy képe jelenik meg az emberek fejében a hastánc kapcsán. Pedig ez nagyon nem erről szól, én nem örömlányokat képzek az óráimon, azt szeretném, ha a tanítványom a saját nőiességét fejlesztené, ha visszatalálna ahhoz a nőhöz, akiben örömét lelte és nyilván ennek a pozitív hozadéka az az, hogy sokkal vonzóbbá válik a férje számára. Csinosabb lesz, lazább, felszabadultabb, amitől a szexuális élete is javul, de nem ez a hastánc lényege.

- Hogyan gyógyít mégis a hastánc? Említetted, hogy segít visszatalálni a nőiességhez, és így egy elférfiasodott világban a megbetegedett testeket-lelkeket gyógyítja. Hogyan történik ez?

- A test, a lélek és a szellem egy egység. Ezt minden kultúrában így kezelik. Az, hogy mi tánc közben a testünkkel dolgozunk, az nyilván hat mindenre. Tehát, ha betegség jelent meg, mert elnyomtam a nőiességemet és a testemmel kezdek el dolgozni, a mozdulataimat finomítom, a női energiákat próbálom meg újra feléleszteni a nőben, megtanítom nőként működtetni a testét, járni, azt érezni, hogy a teste harmóniában mozog. Így nemcsak a testét, hanem a lelkét is harmonizálom. Megtanítom a lelkében is a női energiák áramlását, és megtanítom az elméjében a női gondolkodásmódot: a befogadást, a szépség keresését, a harmonizálásra való képességet, a háttér ország megteremtésének az igényét, amit egy párkapcsolatban nőként megélhet.

- A csoportnak, azaz a női közösségnek milyen szerepe van ebben?

- Igen, arról még nem beszéltünk, hogy ez a csoport egy női közösség is. 16 éves kortól 60 éves korig léteznek benne a nők. Ez egy olyan közösség, ami talán a nagycsaládokban lehetett valamikor régen, és az arab kultúrákban még mindig együtt élnek a nők. A hastánc így női közösségi élményt is ad, ahol a nők élettapasztalatot tudnak cserélni. Meg tudja tanulni egy 16 éves, hogyan kell otthagyni egy pasit emelt fővel vagy meg tudja tanulni a negyven éves, hogyan kell újra fiatalosnak és játékosnak lenni. El tudják egymásnak mondani a problémáikat, amiket lerakhatnak és megkönnyebbülve mennek haza. Titkaikat vagy recepteket cserélnek, megkérdezik, ki hol vett ruhákat vagy bármi mást, hogy mit főznek másnap. Szóval, olyan dolgokat, amiket egy nőtől tudsz meg, egy férfinek ez nem fontos.

- A táncesten ott lesznek ők is?

- Igen, ott lesz a csoportom is és vendég előadókat is hívtam, az oroszlányi Aisha Orientális Tánccsoportot és a pécsi Hanifét, aki a fellépő csoportjával érkezik. Ezek a fellépések azért jók, mert nagyon más az, amikor az ember önmagának táncol egy gyakorló felsőben. Itt csili-vili ruhák, fátylak, fények és suhanás, tehát élet és színpad van. Ez nagyon más közeg, mint ami a mindennapok rohanása, ez királylányos és felemelő. Ez ünnep, és mint ilyen, nagyon fontos az ember életében. És amikor az ember a nőiességét ünnepli, az felemeli a lelkét…

Egy álom Afrikáért

előzőleg megjelent itt

Körtvélyessy Mónika, Pécsett élő és dolgozó orvos nemrég érkezett haza Malawiból, ahol a DREAM programban orvos társaival és önkéntesekkel együtt AIDS-es betegeken segített. Erről az emberfeletti munkáról és Afrikáról beszélgettünk.

-Kérlek, mesélj arról, hogy mi a foglalkozásod, mióta űzöd, és miért lettél orvos?

- 1997-ben diplomáztam a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. Középiskolás koromban nagyon érdekelt a humánbiológia, a kémia és mindig bennem volt az a vágy, hogy másoknak segíthessek. A gyerekeim születése után a klinikai munkát a sokkal „családbarátabb” háziorvosi pályára cseréltem, az utóbbi években családorvosként dolgozom.

- Mi motivált arra, hogy Afrikába utazz és ott dolgozz?

- Egyetemista koromban ismerkedtem meg a Sant'Egidio Közösséggel, egy Rómában 1968-ban alakult és azóta is működő lelkiségi mozgalommal. A közösség azóta a világ több mint 70 országában jelen van és mindenütt próbálja tettekre váltani az evangélium tanítását, szolgálva a szegényeket, hidakat, barátságokat építve, a békét közvetítve a társadalom különböző csoportjai, az emberek között. Az, hogy a közösség tagjai a saját városaikban, országaikban rendszeresen segítik a szegényeket, egy sokkal tágasabb horizontot is megnyitott előttünk, és a római anyaközösséget követve megismertük egész népek szenvedéseit, Afrika és a „harmadik világ” problémáit.

Mozambikban 1992. október 4-én a Sant'Egidio Közösség közvetítésével, több mint két évig tartó béketárgyalások után született meg a béke, amely 10 évig tartó és egymillió áldozatot követelő polgárháborúnak vetett véget. Ezt követően számos közösségünk született Mozambikban, majd más afrikai országokban is. Ma a közösségünk tagjainak fele afrikai. Már egyetemista koromban is szerettem volna eljutni Afrikába, és ott segíteni orvosként, ahol talán nagyobb kincs a mi tudásunk, képzettségünk, mert kevés orvos van. Jó pár évi várakozás és készülődés után 2010-ben volt először lehetőségem elutazni Malawiba.

- Ez az út hányadik volt? Merre jártál pontosan, mi volt a célod és a feladatod?

- Még nem vagyok nagyon tapasztalt Afrika-utazó. Idén februárban másodszor jártam Malawiban. Most is, mint legutóbb, amikor a magyar közösségek (Budapest, Pécs, Győr) öt másik tagjával együtt Malawiba utaztunk, a Sant'Egidio által működtetett DREAM programban segítettünk. Ez a program valóban egy álom Afrikáért. A mozambiki polgárháború után pár évvel azt láttuk, hogy ottani testvéreinket már nem a háború – egyébként minden szegénység szülőanyja –, hanem egy alattomos betegség pusztítja. Nagyon sokan meghaltak az AIDS miatt, miközben szinte nem is tudtak ennek a betegségnek a létezéséről, hivatalosan évekig el sem ismerték számos afrikai országban, hogy náluk létezik. Egyes helyeken 30% körüli volt a népesség átfertőződöttsége. Ahol nem kezelik a HIV-pozitiv terhes nőket, még ma is ártatlan gyermekek ezrei - szó szerint - az anyatejjel szívják magukba a vírust. A közösségben sokan vagyunk orvosok.

Római barátaink, infektológusok, virológusok, táplálkozástudományi szakemberek elkezdtek gondolkodni azon, hogyan segíthetnénk elvinni az Európában és a nyugati világban már régóta elérhető kezelést Afrikába. Céljuk egy működőképes modell volt, amely a modern AIDS-kezelést Afrikához adaptálja. Az egészségügyi világszervezetek évekig lehetetlennek vélték ezt, egyedül csak a prevenciót tartották kivitelezhetőnek. A DREAM (Drug Resource Enhancement against AIDS and Malnutrition) kitartó előkészítését követően 2002 februárja óta fogadja és kezeli a HIV-pozitiv betegeket. A legmodernebb HAART terápiát nyújtja teljesen ingyenesen, a modern AIDS-kezeléshez szükséges molekuláris biológiai laboratóriumi háttérrel.

A program jelenleg 10 afrikai országban (Mozambik, Malawi, Tanzania, Kenya, Guinea, Bissau, Nigeria, Angola, Kongó, Kamerun) működik. 170.000 beteget kezelünk, közülük 73.000 vannak olyan stádiumában a betegségnek, hogy a jelenleg elérhető legmodernebb antiretroviralis gyógyszeres terápiára szorulnak – és ennek köszönhetően jó egészségi állapotban vannak! A programban eddig 15.600 gyermek született egészségesen HIV-pozitiv anyától. Főként a terhes nőket kezeljük, hogy egészségesen születhessenek meg gyermekeik, a szoptatás alatt se fertőzzék meg őket, és évekig, évtizedekig nevelhessék gyermekeiket, gondozhassák családjukat. Összesen egymillió emberhez jutottak el a DREAM által nyújtott lehetőségek. (Egészségügyi felvilágosítás és képzés, HIV-teszt elvégzése, élelmiszeradományok, szúnyoghálók, vízszűrők stb.) Ez talán kis számnak tűnhet a kb. 33 millió HIV-pozitiv beteget tekintve – akiknek nagy része, több mint 22 millió Fekete-Afrikában él –, de mégis megmentett emberi életek sokaságáról beszélhetünk, ami egy kis közösség szeretettel végzett munkájának gyümölcse. Egyben ez egy immár 10 éve működő modell Afrikában, aminek eredményeit, kutatási munkáját azóta az egészségügyi világszervezetek is elismerték.

- Sokunk fejében Afrikáról sztereotípiák élnek: éhező emberekről, AIDS-ről, és iszonyú nyomorról. Abban az országban, ahol te jártál, mennyire jellemző ez?

- Malawit Afrika forró szívének nevezik. Gyönyörű ország, magas hegyekkel, Afrika harmadik legnagyobb tavával. Maga a Malawi szó azt jelenti: a vízről visszatükröződő fény. Ugyanakkor a világ harmadik legszegényebb országa. Mivel nincsenek különös erőforrásai, ásványkincsei, és jórészt a természetes erdőket és vadakat is kiirtották - már csak a nemzeti parkokban élnek -, így elég elfeledett hely. Az emberek kb. 80%-a számunkra elképzelhetetlen körülmények között él. Vályogtéglából épült kunyhókban, elektromos áram, víz, bútorok nélkül.

Malawi agrárország, de a földeket jórészt még mindig gépesítés nélkül, egy kapával művelik az emberek, hihetetlen kemény és szorgalmas munkával. Idén Malawi középső részén kevés eső esett, teljes kukoricaföldek száradtak el, és az eddig is éhező emberek nem tudják betakarítani a termést. A következő aratásig pedig még jó néhány hónapot várni kell. Malawiban az infrastruktúra igen elmaradott, az áramszolgáltatás még a városokban is szinte naponta akadozik. Aszfaltozott úthálózatuk még a gyarmati időkből maradt, de a főutakon kívül - akár a városokon belül is - csak földutak vannak. A közlekedés, a szállítás meglehetősen nehézkes, szinte nincs is szervezett tömegközlekedés. A nagyobb városok környékén több a munkalehetőség, és a két évvel ezelőtti helyzethez képest nagyon csekély fejlődést láttam. Több autó jár, talán több bicikli is van, ami sokat könnyít az emberek életén. Kevés ipari létesítmény is működik – a környezetszennyezés súlyos problémáival együtt. Vidéken viszont még mindig nagyon sok olyan terület van, ahonnan a gyerekek órákat gyalogolnak, hogy eljussanak az iskoláig, vagy egyáltalán nem is járnak, nincs egészségügyi ellátás, a legközelebbi kórház 70-80 km-re esik.

- Hogyan élnek az emberek, mi jellemzi a hétköznapjaikat?

- Az emberek nagy része a földeken dolgozik egy kapával. A helyi piacokon próbálják eladni felesleges terméseiket. A nők és nagyobb lányok hosszú kilométereket gyalogolnak a kutakhoz, vagy folyókhoz, ahol mosnak és utána a fejükön viszik haza a vizet óriási műanyag edényekben. Vagy a hegyvidékeken tüzifát gyűjtenek. A nagyobbacska gyerekek sokszor nem mennek iskolába pár év után, mert a kecskékre kell vigyázniuk, vagy a ház körül segítenek. Vagy a családnak egyszerűen nincs pénze megvenni a kötelező iskolai egyenruhát. Az életkor nem függ össze azzal, hogy ki hányadikos. Sokszor évek után folytatja a gyerek a következő osztályt, ha van pénzük újra beiratni az iskolába. Az oktatás színvonala rendkívül alacsony, felszerelés, segédeszköz gyakorlatilag nincs – ahogy világítás sincs az iskolaépületek nagy részében. Az állami iskolákban az utóbbi hónapokban elég kritikussá vált a helyzet, a tanárok hónapok óta nem kapnak fizetést.

- Te miért szereted Afrikát és ezt a fajta munkát? Mi az, ami miatt újra és újra visszamész?

- Azt hiszem nem mondok újdonságot azzal, hogy Afrika minden nehézsége és fájdalma ellenére nagyon varázslatos kontinens. Tele van élettel. Malawiban az emberek nagyon barátságosak, mosolygósak, nyugodtak, a gyerekeik pedig gyönyörűek. Ugyanakkor az ottani emberek, az ottani anyák nehézségei, fájdalma együttérzést, felelősséget is kér tőlünk. Nagy igazságtalanság és egyenlőtlenség van a világ gazdagabbik és szegényebb fele között. És ennek legnagyobb áldozatai talán azok a gyermekek, akik számára sokkal nehezebb az élet, sokkal kisebb az esélyük a jövőre, a tanulásra, az egészségre, mintha valaki nem a „harmadik világba” születik.

A DREAM program valóban egy megvalósult álom Afrika számos pontján, a remény konkrét és kézzel fogható jele rengeteg beteg számára. Szükség van arra, hogy folyamatosan jelen legyünk, segítsük a DREAM munkáját, megőrizzük a közösség eredeti célkitűzéseit, megtanítsunk és megtanuljunk mi európaiak és afrikaiak közösen dolgozni, hidakat építeni különböző emberek és különböző kultúrák között. Hiszen bármennyire is nem akarunk tudomást venni róla, mindannyiunknak közös az életünk ebben a globalizált világban. Európa sorsa attól is függ, hogy milyen lesz Afrika jövője. Az a pár heti munka, ami során osztozunk az ottani emberek életében, nemcsak számukra segítség, nekünk is segít újra és újra átértékelni az életünket és hálával tekinteni a lehetőségeinkre, a körülményeinkre, az életünkre.

- Van-e olyan élményed, ami nagyon megrázott, megérintett és meghatározó volt számodra?

- Nagyon megdöbbentő szembesülni egy, a mi európai kultúránktól ennyire különböző világgal, az ottani élet nehézségeivel. A legszívszorítóbb az ártatlan kicsinyek szenvedéseit, betegségeit, nem ritkán halálát látni. Mekkora esélye van egy alultáplált, éhező kisgyermeknek az életre? Ki álmodik számukra jövőt? Az afrikai gyerekek tekintete kér minket, hogy ne feledkezzünk el róluk. Számtalan segélyszervezet dolgozik értük, a Sant'Egidio közösségnek is van távörökbefogadási programja, amivel egy-egy gyermeknek, vagy egy családnak személyesen, rendszeresen segíthetünk. De a legfontosabb, hogy ne feledkezzünk el arról, hogy a gazdasági válság a világ szegényebbik felét talán még jobban sújtja, mint minket. Ha nem feledkezünk bele a csak magunk körül forgó élet nehézségeibe, amire rohanó nyugati világunk kényszerít minket, akkor a szeretet intelligenciája megtalálja azokat a módokat, ahogyan segíthetünk másoknak, éljenek akár a közelünkben, akár egészen távol tőlünk.

Az igazi férfi feminista!?

az interjú előzőleg megjelent itt

Nőnap kapcsán az egyenrangúságról, a megváltozott női és férfi szerepekről

Napjainkban egyre szembetűnőbben változnak a hagyományos nő - férfi szerepek, rögzült gondolkodásmintáink és a párkapcsolatok. Nyirati Andrással - profeministával és emberi jogi aktivistával - arról beszélgettem, milyen új módokon élhetünk és gondolkodhatunk a nőkről és a férfiakról.

-Milyen hatásokra váltál magadat profeministának valló férfivá?

- Egy beszélgetés során lett nyilvánvalóvá számomra is, hogy profeminista vagyok, hisz feminista csak nő lehet. A címkék nem tudom, mennyire fontosak, bár az igaz, hogy mindenkinek meg kell jelölnie magát valamivel. Egyrészt van ebben egy erős családi vonalam. Az anyukám egy lázadó, értelmes, tanult, szívesen aktivistáskodó nőszemély, aki hippi módon fogja fel az életet, azaz mindig kiállt a saját dolgaiért, és figyelt arra, hogy ne lehessen lenyomni. Ráadásul nem vette figyelembe, hogy milyen következményei lesznek ezeknek a dolgoknak. A másik oldalról apám pedig nagyon tisztelettudó, pozitív gondolkodású ember, akinek mély morális elhatározásai voltak egész életében. Ezért nálunk a családunkban mindig alapérték volt, hogy támogassuk azokat az embereket, akiknek nincs olyan szerencséjük, mint nekünk. Másrészt, alig emlékszem, hogy lett volna olyan ötletem, amit ne támogattak volna a szüleim, azaz szabadon élhettem a saját értékeim, gondolataim mentén. Kialakult a saját értékrendem, az a vezérlőelv, amiben én nagyon hiszek: a társadalmi aktivitás és az, hogy akinek több van valamiből, mint pénz, idő, vagy könnyebb körülmények, annak felelőssége ebből visszaadni a társadalom tagjainak. Ezt nyilván lehet csinálni aktivizmussal, de szerintem éppoly fontos része az is, hogy ezekről a témákról beszéljünk, és akinek arra van lehetősége, hogy hangot adjon a véleményének, az tegye meg.

Az én életemben ez az önkénteskedéssel kezdődött az Amnesty International-nél, itt kerültem kapcsolatba LMBT ügyekkel, és ezeken keresztül feministákkal. Belecsöppentem egy zseniális pilot képzésbe is. A képzés mélyen önismereti jellege miatt előjöttek azok az emlékképeim, amikor az életemben a nemi szerepek miatt engem is sérelem ért. Nem vagyok egy macsó típus és az iskolában is sokszor mondták, hogy olyan tulajdonságokkal rendelkezem, mint a lányok, inkább érzelmileg közelítek meg problémákat. Arra is emlékszem, hogy többször elhangzott az a mondat rám vonatkoztatva, hogy egy férfi nem viselkedik így. Számomra akkor ezek érthetetlen dolgok voltak, és rosszul estek. Volt olyanra is példa, hogy éreztem, legszívesebben elsírnám magam, de nem tettem, mert bennem volt ez a fiúk nem sírnak dolog. Igaziból mondhatjuk azt, hogy az egyetlen hátrányos megkülönböztetés, ami egész életem során ért az a nemi sztereotípiákhoz köthető.

Pár ével ezelőtt aztán egy önismereti csoportfoglalkozáson a gyász kapcsán elsírtam magam, amin saját magam is nagyon meglepődtem, de akkor helyre állt bennem a rend. Ez nem azt jelenti, hogy azóta napi szintem pityergek, hanem, hogy ma már csak azért, mert ezt várják el tőlem, nem tartom vissza az érzéseim. Nem tőrödöm azzal, hogy ki mit mond vagy gondol rólam és milyenek a társadalmi elvárások a nemi szerepeket illetően. Emlékszem arra is, hogy a feleségemmel - aki akkoriban még a barátnőm volt - voltak vitáink arról, hogy milyen az erős pasi, és kinek mit kell csinálnia egy kapcsolatban. Neki is mondtam, hogy szerintem a dolgok nem feketék vagy fehérek, tehát én tudok erős, támogató pasi lenni, ha arra van szükség, de vannak olyan napjaim, amikor ez nem megy, és akkor nem akarok egy álca mögött élni.

Tipikus nemi sztereotípia az életünkben - ismerősök meg is szokták kérdezni, hogy nincs-e emiatt gondunk -, hogy én civil-vállalkozó vagyok, a feleségem pedig egy jó állásban, biztos munkahelyen, biztos fizetésért dolgozik. Nincsen, és nem is értem azt, hogy emiatt miért lenne gondunk, hiszen ő azért szeret, amilyen vagyok, én azért szeretem amilyen ő. Ne mondja nekem senki, hogy striguláznunk kellene, hogy ki mennyit keresett az elmúlt években, nem ettől lesz rendben a lelkünk.

- Itt át is térhetnénk arra, hogy a házasságodban miként jelenik meg a feminista gondolkodás, illetve, hogy lehet-e különbséget tenni a hagyományos házasságok és az egyenrangúságon alapuló házasságok között?

- Szerintem lehet. Ez számomra arról szól, hogy azt és úgy teszek vagy nem teszek a párkapcsolatomban, ahogyan jól esik és ahogy közöttünk kialakult a rendszer, nem pedig úgy, ahogyan a társadalom elvárja. Tehát én sütök kiflit vasárnap reggelre, vagy szívesen sütök zsemlét, kalácsot vagy bármit, ha nincs kedvem kenyeret venni. Ez aztán lehet, hogy nem fiús dolog, de nekem jólesik. Benne vagyok a házimunka egyéb teendőiben is, bár vasalni utálok, és nem csinálom, de szívesen elmosogatok, vagy takarítok. Ez is igazából attól, függ, hogy jön ki a lépés. Ugyanígy van most a gyerekkel kapcsolatosan is, otthon vagyok, és amiben tudok, segítek, úgy, hogy csinálom közben a melómat. Nem borítottuk meg teljesen a nemi szerepeket, bár abszolút szó van róla, hogy ha a feleségem szeretne majd visszamenni dolgozni, akkor én vállalom a gyereket és leszek vele otthon. Az is eszembe jutott, hogy nagyon szívesen kinyitom az ajtót a nőknek és előreengedem őket, de általában szívesen előre engedem az embereket. A feleségem kérdezte is, amikor mondtam, hogy jövök ide és nőnapkor fog megjelenni ez a cikk, hogy akkor én, mint profeminista mit gondolok a nőnapról. Mondtam, hogy általában olyan dolgoknak vannak világnapjaik, amelyeket támogatni kell, mert azt gondolják a kezdeményezőik, nem kapnak elég figyelmet a társadalomban. Én abban szinte kőbe vésve hiszek, hogy egy férfiorientált és férfias gondolkodású társadalomban élünk. Amikor emberi jogi programon beszélünk a nemek közötti egyenlőtlenségekről, akkor legtöbbször nők szoktak ezen felháborodni, hogy ez nincs is így.

- Ugye milyen érdekes? Nekem is visszatérő tapasztalatom ez. Sok nő tiltakozik ellene, hogy az élet bizonyos területein hátrány éri. Miért nem akarunk szembesülni a valósággal?

- Ők is ebben a gondolkodásban nőnek fel. Egy férfiak gondolkodására szabott képben él ma a társadalom, és igazából a történelemben ez mindig így volt, kivéve a matriarchális társadalmakat, amiről viszont alig van emlékünk. Ezt szokták is érvként felhozni, hogy a patriarchális társadalom továbblépés a matriarchátushoz képest. Ezt én nem nagyon tudom elfogadni. Számomra nyilvánvaló a történelemből, hogy a nőknek nem nagyon volt szavuk a saját életüket érintően. Például az, hogy a nőknek van szavazati joguk, csupán 120 éves történet, Svájcban pedig nem is olyan rég fogadták csak el. Ilyenkor mindig elképedek, hogy miért kell erről egyáltalán vitatkozni. Meg kell nézni, hogy mennyi női felsővezető van a munkaerő-piacon. Hány olyan munkahely van, ahol egy fiatal nőtől megkérdezik, hogy van-e már gyereke, mikor akar stb, holott semmi közük hozzá! Meg kell nézni, hogy hány részmunkaidős állás van ma Magyarországon, amit egy gyerek mellett otthon lévő nő tudna betölteni. Ezek a dolgok abszolút mutatják, hogy nincsen egyenjogúság. Még sok liberális családban is az a minta, hogy a nő marad otthon 3 évig a gyerekkel és ő végzi a házimunkát. Ezen mostanában sokat gondolkodtam a lányom születése kapcsán. A feleségem olyan nő, akinek célja volt a diplomája megszerzésével és sokat dolgozott érte. Láttam rajta, gondot okozott neki, hogy mikor lépjen ki a szakmai életéből és menjen gyereket szülni. Én is beleestem abba a hibába, hogy nyaggattam, álljunk már neki családot alapítani. A türelmetlenségem utólag már bánom. Most már tudatosan figyelek arra, hogy segítségére legyek és ha majd vissza akar menni dolgozni, közösen megoldjuk a dolgot. A gyerek születése után is otthon tudtam maradni két hetet, ami nagyon jót tett mindenkinek.

- A baráti körödben - itt elsősorban a férfi barátokra gondolok - hogyan viszonyulnak a feminista gondolkodásodhoz, milyen visszajelzéseket kaptál ezzel kapcsolatban?

- Én vállalom a véleményemet, ez nekem fontos ponttá vált az életemben, nem csak a feminizmust illetően, hanem bármely más kérdésben is, legyen szó cigányokról, melegekről. Elfáradtam már abban, hogy csöndben ücsörögjek és hallgassak. Tudják rólam, és nyilvánvalóvá is szoktam tenni, hogy hiszek ezekben a dolgokban. Számomra az emberi jogi eszmeiség olyan, mint a 10 parancsolat, attól függetlenül, hogy nem vagyok vallásos ember. Ebben találtam meg magam, hogy minden ember egyenlő és minden ember szabad, és ez vonatkozik a nemi szerepekre is. Mindenki döntse el saját maga, hogyan akarja élni az életét. Nem vagyok egy igazságosztó típus, azaz nem mondom senkinek, hogyha nem így csinálod a dolgokat, akkor az rossz. Azt nem mondhatom el magamról, hogy olyan ideáltipikus helyzetben élek, hogy csak olyan barátaim vannak akik feministák. Inkább a példamutatásban hiszek. A feleségem azt szokta mondani, hogy több barátomnak én vagyok a lelkiismerete.

- Mit gondolsz, társadalmi szinten mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon továbbra is nehezen megy át a köztudatba a feminista gondolkodás és sok férfi abszolút patriarchális nézeteket vall?

- Ugyanaz, mint a nők esetében, a szocializáció. Illetve, szerintem van egy társadalmi konszenzus, hogy ez így rendben van. Biztosan más férfiaknak is eszébe jut, hogy kaphatnának ugyanannyi fizetést ugyanazért a munkáért a nők is, és talán kevesebbet kellene küszködniük, de ez van. Talán el is bagatellizálják a kérdéskört, úgy érzi sok férfi, hogy nincs ezzel dolgunk. Ezek a diszkriminációs helyzetek ezért továbbra is elfogadottak, annyira beépültek a közgondolkodásba. Például, amikor egyetemistákat megkérdeztünk, hogy szerintük probléma-e a nemek közötti egyenlőtlenség, azt mondták, hogy nem, és nem tudtak példákat mondani. Aztán, ahogy elkezdtünk erről beszélni, akkor felnyílott a szemük, de alapvetően nem veszik észre, mert természetes. Én voltam úgy az egyetemen, órán, hogy azt gondoltam, most már fel fogok állni és kimegyek, mert a professzor úr az ötödik szexista viccét lőtte el az első harminc percben és a lányok is kacarásztak rajta.

- Mit tehetünk annak érdekében, hogy a berögzült gondolkodási mintáink megváltozzanak?

- Szerintem az a fontos, hogy mindenki élhesse a saját életét. Ne legyen hátrányban senki azért mert feministaként, vagy karrieristaként, vagy éppen anyaként akarja élni az életét. A Zorba a görög című regényben a kedvenc részem, amikor Zorba egy vita kapcsán elmondja, hogy csak akkor nyithatod fel emberek szemét, ha tudsz jobb alternatívát kínálni, ha nem, akkor viszont nincs jogod hozzá. Ez nekem is sokszor eszembe jut, hogy mennyire nehéz úgy „igét hirdetni”, ha utána rosszabb is lehet a szituáció. De azt is gondolom, hogy minden változás egy folyamat. Lehet, hogy majd csak az unokáinknak lesz jobb, de addig is dolgozni kell érte és beszélni róla.