"Szerintem én több energiát kaptam, mint a nagy átlag"

a cikk előzőleg megjelent itt

Interjú Soma Mamagésával

A fenti mondat igazságát magam is tanúsíthatom. Somával beszélgetni valóban intenzív élmény, árad belőle a pozitív energia, még akkor is, ha fájdalmas tapasztalatokról beszél. Személyisége - akárcsak pécsi előadása - sok nőnek adhat erőt és új nézőpontot az élethez.

- Mágia a szerelemben volt az előadásod címe, elmondanád az olvasóknak is, hogy szerinted mi a szerelem mágia?

- A szerelem mágia tudása felfedi az élet alapigazságait is. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen a szerelem mágiája bármi mágiája lehet. Hiszen azt akarjuk mágiázni amibe szerelmesek vagyunk, legyen az egy munka, egy idea, egy ember, egy terv, bármi. A mágia tulajdonképpen azt jelenti, hogy a szabad akaratunkkal élni akarunk. Vagyis a mágia a szabad akarat gyakorlása, amikor nem sodródsz, hanem a szándékod vezérel valamerre. Közben meg az az elképesztő ördögi csavar az egészben, hogyha valamit nagyon akarunk, sőt mennél jobban akarjuk, annál távolabb kerül tőlünk. A görcsös ragaszkodás a legeslegtaszítóbb. Aki nagyon nagyon akar, belegörcsöl az akarásba, annak tuti, hogy nem fog az a valami eljönni. Legyen az munka, szerelem vagy bármi más amit nagyon szeretne.

Valójában a szerelem mágiája nem más, mint a létezés mágiája, vagyis megtanulni nem ragaszkodni. Elengedni a ragaszkodásainkat, minél inkább a jelenben lenni. Minden spirituális tanító végül is a jelenlétről beszél, mondhatom, hogy ez egy spirituális közhely. Ez egy kemény meló, mármint a jelenben lenni. Saját személyes példám mutatja - én idén májusban 17 éve minden hónapban kineziológussal oldattam magam – mostanra jutottam el odáig, hogy levált rólam a módszer, mindent kiszedtem, kiszívtam belőle. Több mint száz családállítás, több mint egy éves szupervízió, hosszabb terápiás folyamatok, pránanadi, access, innerwise és sorolhatnám a módszerek tömkelegét, amikkel mind-mind segítettem magam, hogy a jelenbe kerüljek, vagyis a hétköznapi élet mágiáját élhessem.

- Erről eszembe jut, hogy Tiszta szex című könyvedben elmeséled első szexuális élményeidet a férfiakkal, többek között egy tanárral, aki gyakorlatilag molesztált, két fiú pedig orális szexre kényszerített. Ezek traumák, te azt a címet adtad a könyvedben ennek a fejezetnek, hogy a nyolcasom alsó szára. Tapasztalatom szerint sokaknak ez egy életre elegendő trauma lenne ahhoz, hogy kerüljék a férfiakat. Neked úgy tűnik, sikerült feldolgoznod, elfogadnod és túllépned azon, hogy áldozattá váltál. Hogyan?

- Nagyon sokan benne ragadnak ezekbe a traumákba, a tavalyi nyári táboromban volt egy 35 éves lány - egyszer 14 majd 16 éves korában abuzálták, nem volt behatolás, csak maga az erőszaktételre törekvés - aki mind a mai napig szűz volt. Rengeteg nő van, aki nem tudja túltenni magát ezen a dolgon, és, hogy milyen sok a megerőszakolt, abuzált nő, azt el sem tudjuk képzelni. Amerikában már 10 éve elkezdték ezt felderíteni, Magyarországon pedig csak most. Másfél hónapja volt a Nők Lapjában egy elég hosszú és jó cikk, abból kiderül, hogy majd mindegyik európai országban a nők 20% feletti aránya élt meg erőszakot az élete során. Én két dolgot szoktam a lelki wellness hétvégéimen részt vevőktől megkérdezni: ki az, aki bármilyen formában erőszakot élt meg és ki az, aki teljesen kielégült, az ő csávója mindent megad neki? A két szám nagyjából fedi egymást, kielégült nő kontra bántalmazott nő körülbelül ugyanannyi.

Szóval nagyon sok nő ezen nehezen tud keresztül menni. A kérdésedre válaszolva én ezt a problémát valami nagy hozott tudással oldottam meg. A kutyaharapást szőrével technikát alkalmaztam, ezt úgy hívja egyébként a pszichológia, hogy elárasztásos technika. A félelem a kapu őre, tehát amitől félünk, amitől irtózunk, abba megyünk bele, mert csak az tudja kioltani a félelmet. Nemcsak a szexualitással kapcsolatban, legyen szó bármi egyébről. Én durván tériszonyos voltam, fóbikusan tériszonyos. Ez azt jelenti, hogy hokedlire nem mertem felállni az ablakmosáshoz. Harminc évesen kitaláltam, hogy ejtőernyőzöm, és amikor gyakorláson 2 méterről le kellett ugrani azt mondtam, hogy szó nincs róla, majd fönn a 800 méteren. Belemegyek abba ami taszít, ez hozott képesség. Később már láttam, hogy ezek tudatosan választható technikák is, ekkor tudatosult bennem, hogy hogyan lehet magunkon segíteni. Szerintem én több energiát kaptam, mint a nagy átlag.

- És, aki nem kapott, mit tehet magáért?

- Használja a kineziológiát oldásra vagy használja a pszichoterápiát, keresse meg az ő módszerét, ami segít túllépni az adott dolgon. Ezért jönnek el a nyári táboraimba is a résztvevők. Rituálék, szertartások, beavatások, rengeteg módszer létezik.

- Kaptál már visszajelzéseket a résztvevőktől arról, hogy sikerült-e megoldani a problémájukat?

- Igen, hogyne. A lelki wellness hétvégéken résztvevő hölgyekkel több mint két éven át találkoztunk 3 hónaponként – mert azt tapasztaltam, hogy 3 hónapnak kell eltelnie, hogy a változás beinduljon. Több mint 400 nőt hallgattam végig és 70-80%-ban elindultak a pozitív változások. Akinél nem indul el, azt tovább bíztatom, keressen tovább módszereket, hogy még-még melózzon magán.

Fotó: Körtvélyesi László

- Úgy tapasztalom, érzem - erről te is meséltél az előadásodban -, hogy férfiak és nők között egyre nagyobb az űr.

- Szilágyi Gyula szexológus-szociológus még durvábban fogalmaz. Ő egyenesen azt mondta, hogy „a mai férfi eltaknyosodott, és egyre nagyobb az olló a férfi és a nő szellemi, de legfőképpen az érzelmi jelenlétében, fejlettségében”.

- Új egyensúly című könyvedben erről is írsz és arról is, hogy a régen felborult egyensúlyt helyre kellene billenteni. Szerinted mi a megoldás a problémára?

- Mindkét könyvem végén – Tiszta szex, Új egyensúly – nemcsak tanácsot adok, hanem kalácsot is. Leírom a lehetséges és ajánlott férfi, női és társadalmi feladatokat. A 21. századi nő nagyon kiéhezett, kiéheztünk a tudásra, az önmegvalósításra, a szabadságra, a minőségi szexre, miközben rengeteg fájdalom van a nőkben. A mi felébredő, individualizálódó generációnk kezdi el átélni ezt a hatalmas - EckhartTolle úgy hívja - kollektív fájdalomtestet. Én azt mondom, a kollektív szégyentestet, bűntudattestet is. Felálltunk és enni kérünk, tudni vágyunk és sok harag is van bennünk. Ettől meg is ijedt a férfi, és mi nők, ahogy kihúztuk magunkat alóluk és melléjük raktuk - hiszen már nem alárendeltek vagyunk hanem mellérendeltek - megláttuk azt, hogy: Nahát ilyen a férfi? Nem is olyan erős mint amilyennek hittük. Így elkezdtünk fumigálni, kritizálni, elvárni, követelőzni és ettől a férfi még jobban megijedt. Ezt jelképezi az is, hogy nagyon nagy a szívinfarktus és a prosztataproblémák miatti elhalálozás, plusz az életközép válság, ami tipikusabban a férfit sújtja nem a nőt most Magyarországon. Ezek szociológiai tények, utánkövetéseken és megfigyeléseken alapulnak. Így a nőnek arra van szüksége, hogy még nőiesebb legyen: megértő, türelmes, elfogadó, mert csak az elfogadásban fog gyógyulni a másik, az elfogadásban fog tudni megnyílni a férfi és az érzelmeit merni megélni. Tehát a nőknek igenis még jobban nőnek, bölcsnek, meleg, puha fészeknek kell lenni, de úgy, hogy közben ne legyél a csávód anyja.

- Meddig lehet elfogadó a nő? Mi van akkor, ha a férfi továbbra is a régi, leuraló, sértegető mintákat követi?

- Leuralni azt lehet, aki hagyja magát, ez egy közös játszma. Aki hajlamos behódolni, annak a nőnek ez egy tanítás. Tanulja meg az a nő magát a férfi mellé emelni. Ha azt akarjuk, hogy egy kapcsolatban változás álljon be, ne azt várjuk, hogy a másik változzon, hanem mi változzunk. A mi változásunk és a hozzá való viszonyunk fogja majd őt is, az ő reakcióit is megváltoztatni. Másrészt mindig eljön az a pillanat, amikor eldöntöd, hogy maradsz és türelmes vagy és belefektetsz energiát vagy pedig azt mondod: Ja, köszi, ennyi elég volt! Mindig van választásunk.

A férfiaknak pedig azt üzenem, hogy higgyék el, hogy akkor is férfiak maradnak, hogyha elkezdenek a saját lelkükkel kapcsolatot kialakítani, ha elkezdenek befele nézni. Ha elkezdik az érzelmeiket nem csak kinyilvánítani, hanem meglátni, kibontani, felismerni, saját maguknak kimondani. És ha a sátortető méretű egójukat nem lépik túl és továbbra is abban a szerepben vannak, hogy ők a teremtés koronái, akkor nem fognak tudni jelen lenni, akkor tovább fog - a szívinfarktus, a prosztataproblémák, a neurózis - és mindenféle probléma emelkedni. Túl kell lépni az egót… könnyű ezt mondani, de kérem ez egy tanulóbolygó. Lélektől lélekig való kommunikáció felé kellene, hogy haladjunk. Akkor lesz felnőtt az emberiség, amikor játszmák nélkül, nem pedig szerepelvárásokba bele ragadt sémákat próbálunk megjeleníteni, hanem amikor önazonosak vagyunk.

Az hogy mitől lesz férfi a férfi, és mitől nő a nő azzal egy külön tudományág foglalkozik: a gender. Az Új egyensúly könyvemben erről írok is, de ajánlom a Tiszta szexet is, mert azt gondolom, hogy egy nagy fényerejű, felszabadító, bátor munka, ahol a saját szexuális életemet nem l’art pour l’art rakom ki, hanem pontosan azért, hogy megmutassam, a legmélyebb traumából, fájdalomból is ki lehet jönni. És egy önbizalomhiányos, abuzált, sértett kislány is lehet egészséges, érett, önmagát elfogadó, a szexualitást teljességben megélő, felnőtt nő. Ha nem megy magadtól, akkor kérjél segítséget, mert az egész világ érdeke, hogy az egyének sorra felszabaduljanak, hiszen visszük bele a közös térbe a nyűgünket – nyavalyáinkat, a negatív energiáinkat, ahogy a fényünket, erőnket, szeretetünket is, és ezért felelősek vagyunk.

"A testtel való megbarátkozás a hastánc egyik lényege..."

Interjú Gellért Líviával-Nilgirivel

Mitől érezzük mi nők igazán jól a bőrünkben magunkat? "Szupertökéletes" nők legyünk vagy harmonikusak? Hogyan gyógyítsuk meg a nőiségünket? A női lét számomra fontos kérdéseiről és a hastáncról beszélgettem Gellért Lívia oktatóval, aki csupa nőies életerő és harmónia...

- Kezdjük az elején, mióta táncolsz és hogyan került az életedbe a hastánc?

- Az eredeti foglalkozásom védőnő, majd pszichológiát tanultam, emberekkel akartam mindig is foglalkozni. A tánc kezdetéről pedig annyit, hogy én azt hiszem, az anyukám hasában is táncolhattam, mert amióta az eszemet tudom, azóta táncolok. Az ovis buliban mindig engem kellett utoljára lehozni a táncparkettről, mert nem akartam abbahagyni. Borzasztóan élveztem, nem kellett partner sem. Lehet, hogy a hastánc innen is jött, bár imádom a társastáncokat, próbálkoztam én mindenféle tánccal, klasszikus balett volt az alap, majd modern jazz majd néptánc, majd kicsi flamenco, és standard táncok. Belekóstoltam egy csomó mindenbe, de mivel duci vagyok, sem a latin táncruhában, sem tütüben nem mutatnék jól.

A hastánc a pszichológia gólyatáborban jött az életembe Szegeden, itt kezdtem a hastánc pályafutásomat a csoporttársamnál, Iván Eszternél, majd dr. Vajda Hajnalkánál folytattam. Aztán miután megfogalmazódott bennem az érzés, hogy oktatni is szeretnék, 5 éve Mahastinál végeztem a Magyar Hastáncoktató Intézetben. Tőlük nagyon sokat kaptam, egyrészt a keleti kultúra iránti teljes elköteleződést, szeretet és az alázatot, amit a tánc iránt érzek. Aztán fellépésekbe kezdtem, mert elég tehetségesnek tartottak ahhoz, hogy ezt meg is tegyem. De az mindig problémát jelentett, hogy én voltam az egyedüli duci lány a csoportban. A hastáncról sokan azt gondolják, hogy csak tökéletes testtel lehet táncolni, pedig ez nem így van, a hastánc őshazáiban mindenki táncolhatja, hiszen a hastánc a mindennapok része.

- Ez igencsak ésszerűtlenül is hangzik. Csak az táncoljon, aki tökéletes testű? Hiszen a tánc az élet része…

- A tánc egyébként is egy önkifejezési eszköz. A háremben a nők is egymásnak táncolták, sokszor azért, mert unatkoztak és valóban azért is, hogy a férfinak tetszenek és feltűnjenek. Minden táncban megvan az önmegmutatás lehetősége, de a nőiségnek olyanfajta megmutatási lehetősége van a hastáncban, ami sehol másutt nem láttam, semelyik más táncban. Akkor, amikor videókat kezdtem el nézni különböző külföldi tanárok videóit, láttam olyat, hogy százhúsz kilóval simán táncolnak. Gyönyörűségesen, kecsesen. Nem érzed, hogy 120 kiló van az emberben, hanem azt érzed, hogy nő 100 százalékosan. Na és ez erőt adott ahhoz, hogy én táncoljak tovább. Mert volt egy pár megingás az első fellépésemen megkaptam a nézőközönség soraiból, „hogy hogy mer ilyen testtel kiállni, táncolni”. És azt hiszem, ez néha még most is előfordul, felmerül az emberekben, de most már 8 év fellépés és 4 év tanítás után ez elfogadható számomra. Most van az a pont, amikor úgy érzem, én ezt tudom nyújtani, ez vagyok én és senki kedvéért nem fogok lefogyni, az egészségemért igen, de másért nem.

- Láttalak Téged táncolni, és amikor táncoltál, nekem eszembe sem jutott a súlyfelesleged, csak az, hogy milyen nőies vagy és életteli. Szerintem, ha meglátnak táncolni, az a közönségre ugyanígy hat, lehet, hogy fel sem merül a súlyfelesleg kérdése, nem gondolod?

- Lehetséges, de azt hiszem, hogy a társadalmi morál most nagyon afelé húzza a nőket, azaz azt közvetíti a média is, hogy fittnek kell lenned, szépnek kell lenned, csinosnak kell lenned, akkor vagy jó, ha tökéletes vagy. Én meg azt gondolom, hogy tökéletes ember nincs, és azt is gondolom, hogy adott egy testalkat, abból nyilván ki lehet hozni a maximumot, de nem mindenkinek a tökéletes az, ami adott és a testtel való megbarátkozás a hastánc egyik lényege. Nagyon sokszor látom az óráimon a nőket - hosszú póló, melegítő naci -, hogy amit lehet, próbálják takarni, én nem is követelem, hogy mutassák meg a hasukat, mert azt gondolom, mindenkinek joga van a beburkolózáshoz. Aztán látom a változást is hónapokkal később, ahogy haspólóba bújnak, felkerül a csípőkendő vagy megveszik az első rázókendőjüket – ami hatalmas élmény –, szóval azt látom, hogy a tánc közben a nők elfogadják a testüket. Ez borzasztóan sokat számít, nagyon büszke vagyok azokra az emberekre, akik fel merik vállalni a testüket tánc közben, mert szerintem minden korban nő a nő, és minden korban megvan a maga szépsége és a tudása és az, amit hozzá tud adni a nőiességéhez. Teljesen más látni egy 16 éves lányt és egy 60 éves nőt, amikor hastáncol, viszont mindegyikben csoda van. Az én csoportom nagyon színes, vannak olyanok közöttük, akik mellműtöttek, rákkal küzdöttek, vagy olyan női műtéteken estek túl, amik pszichésen igen megterhelik az embert és a nőiességüket igen megkérdőjelezik. Látom a lelki gyógyulást is tánc közben, nemcsak a testit. Azt hiszem az én lelkem is ugyanúgy átalakult, amikor elkezdtem tanítani. Azért is kezdtem el, mert szerettem volna átadni ezt az érzést, hogy amikor én táncolok, akkor magabiztosnak érzem magam, gyönyörűnek. Ez egy olyan helyzet, amikor csak én vagyok és a zene, amikor össze lehet olvadni a zenével, az szerintem csodálatos érzés, egyfajta meditáció.

- Az imént említett negatív megjegyzéseket hogyan tudtad kezelni? Hiszen a negatív kritika nagyon lehúzó főleg egy előadóművész esetén, aki nemcsak a maga örömére táncol, hanem a közönségtől pozitív visszacsatolást vár.

- Nagyon rosszul esett az első pár ilyen megjegyzés, szó se róla. De azt is tudom, hogy ez pont arról szól, hogy én így akarom átadni magam, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy ez ne tetszen. Én tiszteletben tartom az ő véleményüket és ízlésüket is. Nyilvánvalóan borzasztóan örülök neki, hogyha pozitív visszajelzést kapok és inspirál is. Megpróbálom elfogadni mindkettőt, azt is, ami én vagyok, és azt is, amit visszajelzésként kapok akkor is, ha az negatív. Ez hatalmas harmónia, nem kell tökéletesnek lenni, és nem kell mindent pozitívnak látni, és nem kell mindig mosolyogni. Merthogy egy nagyon mosolygós ember vagyok, és akkor, amikor táncolok, talán még jobban látszik a mosoly. Van, amikor olyan számot táncolok, ami sírós, van olyan török cigány tánc, amikor szinte megszakad a szívem, mert úgy húzza a hegedű, amit nekem le kell követnem a testemmel és ilyenkor nem mosolygok, de az is lehet felemelő. Olyan sokszínű a világ és az érzésvilág, amit közvetíthetek, és magam sem vagyok mindig boldog vagy jókedvű.

A hastánc pozitív életérzést tükröz, de vannak olyan részei, amikor a nő azt mutatja meg éppen, hogy fáj, vagy szomorú, vagy dühös. Hiszen kardot ragadunk a kezünkbe és akkor nem mosolygunk, mert ez egy fegyver és én meg akarom védeni magam, pontosabban azt játszom el, hogy harcolok. Vagy egy gyertyás áhítatban azt imitálom, hogy én egy egyiptomi papnő vagyok, aki áldozatot mutat be, és az sem a mosoly, hanem az áhítat és az alázat. Szóval nagyon nagyon sokszínű és improvizatív is a hastánc, ezért is imádom. Amikor tanítani kezdtem, akkor meg kellett tanulnom a koreográfia megalkotását is, ami egész könnyen ment. A betanulása azonban már nem, mert amikor meghallom a zenét, elvisz engem… amikor egyedül táncolok, mindig improvizálok. Kordában kell tartanom a lelkemet, hogy a koreográfiát kövessem.

- Ez a fellépéseken is így van?

- Amikor egyedül lépek fel, akkor improvizálok, soha nem szoktam koreográfiát táncolni ha egyedül táncolok. Ha csoportban vagyok, akkor nyilván kell, hiszen meg kell tisztelnem a társaimat és az egységnak is látszódnia kell a színpadon. Történik néha olyan baleset, hogy annyira elvisz a zene, hogy egy-egy mozdulatot improvizálok. A csoporttagokat is próbálom arra tanítani, hogy a zenével együtt kell mozogni, úgyhogy, ha véletlenül elfelejti a koreográfiát valaki, esetleg leesik a fátyla vagy bármilyen más táncbaleset adódik, akkor azt mosolyogva, improvizálva kell túlélni. Ez is része a színpadi létnek, hisz az sem tökéletes.

- Ezt jó hallani, főleg a manapság divatos szuperprodukciókra gondolva, ahol mindenki tökéletesen néz ki és táncol. Olyan, mintha manapság a tökéletesség elvárás lenne, akárcsak a nők külseje esetén…

- Elvárás is, a legtöbb táncban, így a hastánc versenyszerű változatában is elvárás a tökéletes külső. Volt úgy, hogy azért lettem versenyen sokadik, mert így nézek ki. Szuperül táncoltam, rendben volt a produkcióm, de nem voltam 50 kiló. Ez nemcsak nekem tűnt fel, ugyanis van egy férfi hastáncos – Seres Zoltán –, aki csinált a duciknak külön hastánc versenyt, mert annyiszor látta zsűritagként, ahogy megítélik a duci hastáncosokat. Szerintem zseniális az ötlet, már csak azért is, mert neki férfiként is feltűnt és látta azt, hogy milyen előítéletek vannak a hastánc világában is.

- Ez így van keleten is, ahonnan a hastánc származik?

- Alapvetően nem. A régi hagyományban ez nem volt elvárás, és mint mondtam, a duciság termékenységet is jelentett. De a Kelet is nagyon „nyugatosodik”. A híres török és egyiptomi hastáncosok nagyon jó nők európai szemmel, azaz: lapos has, műcici, felfújt száj, műhaj. Én sajnálatosnak tartom, hogy ez kell ahhoz, hogy érvényesüljél a táncban, azért is, mert szerintem ez a filozófia ellen való. A tánc, az én véleményem és az ősi filozófia szerint is egy önkifejezési forma, amiben önmagamat adhatom, de hogyan tegyem ezt, ha az a műcicis lány nem is én vagyok?

- Akkor mesélj arról kérlek, ha már így szóba jött, hogy eredendően mi is a hastánc, mit adhat egy nőnek ha megtanulja? Ugye, ez a tánc nemcsak a szexi csábításról szól?

- A hastáncnak alapvetően van egy erotikus jellege, a mozdulatok, a nőiesség kitárulkozása egy férfi számára felhívó - mellesleg nemcsak egy férfi számára lehet az -, ugyanúgy a nők számára is. Ezt nagyon sokszor látom tánc közben a női tekintetekben is. Ami nagyon zavarba ejtő egy táncos számára először, aztán megszokja. Azt gondolom, nyilván szexuális energiát árasztok, de - és ez nagyon fontos -, egy hastáncos soha nem vetkőzik, egy hastáncos nem örömlány, soha nem fog egy bizonyos határt átlépni. A lágy, harmonikus és nagyon nőies mozgáson túl ő mást nem csinál. A tánc eredetében ez benne is van. Az egyik eredetmonda szerint a háremekben táncoltak egymásnak a nők, egyrészt azért, mert borzasztóan unatkoztak, másrészt szórakozásból, harmadrészt tanultak egymástól, negyedrészt szerették volna felkelteni az uruk figyelmét. De az egyiptomiaknál az Isteneknek szóló áldozatul használták a táncot, tehát nagyon komoly spirituális tartalma van minden mozdulatnak. Az afrikai beduin törzsek nőtagjai a szüléshez használják a táncot: körbe állják szülő nőt a már szült nők és mutatják a mozdulataikkal, hogyan kell könnyebben vajúdni. Tehát a tánc a női élet minden aspektusát átfogja: a szentség, azaz Istennőhöz való kapcsolódás, az anyaság, és a szexualitás. Egy picit nagyobb hangsúlyt kapott a kultúránkban a szexualitás és a csábítás része a hastáncnak, ami talán nem szerencsés. Ugyanis az európai nők, akik folyamatosan rohannak, egyfolytában férfias dolgokat csinálnak, céget vezetnek, családot tartanak fenn, főznek, mosnak, takarítanak, mint egy robot, aztán elfelejtenek nőnek lenni. Egyszer csak igényük támad arra, hogy szeretnének olyan kikapcsolódási formát találni, amiben visszatalálnak a nőiséghez. Nagyon sok tanítványom mondja ezt, hogy szeretne újra nő lenni. Pedig ők eddig is azok voltak, csak jól elnyomták ezt a részüket. Azt hiszem, a szexualitás eleve tabu a kultúránkban, ez pszichológusként is fontos a számomra, mert én nagyon fontosnak tartom egy ember életében a szexualitást, sokkal fontosabbnak, mint ahogyan mi próbáljuk hinni és elfojtani. Minden, ami egészen közel van, minden, ami két emberben van: vágyak, érzések azt mind próbáljuk elnyomni. Sok-sok ilyen elfojtás miatt azt gondolom, hogy Európában egy csábító, cicit, popsit riszáló, ledér hölgy képe jelenik meg az emberek fejében a hastánc kapcsán. Pedig ez nagyon nem erről szól, én nem örömlányokat képzek az óráimon, azt szeretném, ha a tanítványom a saját nőiességét fejlesztené, ha visszatalálna ahhoz a nőhöz, akiben örömét lelte és nyilván ennek a pozitív hozadéka az az, hogy sokkal vonzóbbá válik a férje számára. Csinosabb lesz, lazább, felszabadultabb, amitől a szexuális élete is javul, de nem ez a hastánc lényege.

- Hogyan gyógyít mégis a hastánc? Említetted, hogy segít visszatalálni a nőiességhez, és így egy elférfiasodott világban a megbetegedett testeket-lelkeket gyógyítja. Hogyan történik ez?

- A test, a lélek és a szellem egy egység. Ezt minden kultúrában így kezelik. Az, hogy mi tánc közben a testünkkel dolgozunk, az nyilván hat mindenre. Tehát, ha betegség jelent meg, mert elnyomtam a nőiességemet és a testemmel kezdek el dolgozni, a mozdulataimat finomítom, a női energiákat próbálom meg újra feléleszteni a nőben, megtanítom nőként működtetni a testét, járni, azt érezni, hogy a teste harmóniában mozog. Így nemcsak a testét, hanem a lelkét is harmonizálom. Megtanítom a lelkében is a női energiák áramlását, és megtanítom az elméjében a női gondolkodásmódot: a befogadást, a szépség keresését, a harmonizálásra való képességet, a háttér ország megteremtésének az igényét, amit egy párkapcsolatban nőként megélhet.

- A csoportnak, azaz a női közösségnek milyen szerepe van ebben?

- Igen, arról még nem beszéltünk, hogy ez a csoport egy női közösség is. 16 éves kortól 60 éves korig léteznek benne a nők. Ez egy olyan közösség, ami talán a nagycsaládokban lehetett valamikor régen, és az arab kultúrákban még mindig együtt élnek a nők. A hastánc így női közösségi élményt is ad, ahol a nők élettapasztalatot tudnak cserélni. Meg tudja tanulni egy 16 éves, hogyan kell otthagyni egy pasit emelt fővel vagy meg tudja tanulni a negyven éves, hogyan kell újra fiatalosnak és játékosnak lenni. El tudják egymásnak mondani a problémáikat, amiket lerakhatnak és megkönnyebbülve mennek haza. Titkaikat vagy recepteket cserélnek, megkérdezik, ki hol vett ruhákat vagy bármi mást, hogy mit főznek másnap. Szóval, olyan dolgokat, amiket egy nőtől tudsz meg, egy férfinek ez nem fontos.

- A táncesten ott lesznek ők is?

- Igen, ott lesz a csoportom is és vendég előadókat is hívtam, az oroszlányi Aisha Orientális Tánccsoportot és a pécsi Hanifét, aki a fellépő csoportjával érkezik. Ezek a fellépések azért jók, mert nagyon más az, amikor az ember önmagának táncol egy gyakorló felsőben. Itt csili-vili ruhák, fátylak, fények és suhanás, tehát élet és színpad van. Ez nagyon más közeg, mint ami a mindennapok rohanása, ez királylányos és felemelő. Ez ünnep, és mint ilyen, nagyon fontos az ember életében. És amikor az ember a nőiességét ünnepli, az felemeli a lelkét…