"...A vágyakkal nagyon csínján kell bánni."

előzőleg megjelent itt

Csányi Sándorral interjút készíteni vicces és szórakoztató. Az pedig különösen tetszett, hogy úgy éreztem, nem veszi magát túl komolyan...

- Kezdhetnénk talán azzal, ha nem bánod, hogy általában miért kerülöd a sajtónyilvánosságot? Rossz tapasztalatok miatt, vagy untat?

- Nem. Nagyon sok megjelenési lehetőség adódik, de azt gondolom, hogy akkor járok, jól, ha nem folyok a csapból is. Ez egy teljesen egyszerű trükk egyébként, hogyha az ember kevesebbet nyilatkozik, akkor, amikor nyilatkozik, az érdekesebb lesz, mintha benne lennék a rádióban, tévében mindennap. Illetve, én hiszek abban, hogy akkor érdemes mondani valamit, ha van is az embernek mondanivalója, és nekem olyan nagyon sok nincs. Illetve, nagyon sok időt elvesz, én azt szeretem, hogy most éppen kezdődik a főpróba hét a Thaliában és holnaptól kezdve az van, hogy nem csinálok semmi mást, csak azt. Reggel elmegyek futok egy kicsit, de utána próbálok reggeltől estig, ami azt jelenti, hogy bent vagyok éjfélig-fél egyig a színházban és kettő körül keveredek haza. Ez egy jó állapot, mert ilyenkor azzal foglalkozom, ami a dolgom, semmi mással nem törődök, csak az adott darabbal. Akármennyire is fárasztó, nagyon-nagyon szeretem ezt.

- Kikerülhetetlen kérdés rólad, veled kapcsolatban: az ország ügyeletes szívtiprója szereppel mit lehet kezdeni? Az általad adott interjúkból nekem úgy tűnik, élvezed ezt a rád osztott szerepet, de igyekszel nem „elszállni” magadtól. Jól gondolom?

- Szerintem nem vagyok már ügyeletes szívtipró, most nem vagyok annyira divatos, mint mondjuk 5-6 évvel ezelőtt. Mindig jönnek fiatalabb fiúk, legyenek is ők azok, nekem ez nem volt soha nagy vágyam, illetve dehogynem, fiatalabb koromban volt. Ez talán minden férfi színész álma, hogy a csajok szeressék. És ez megvolt, volt egy pár év, amíg ez tetszett is, de azt hiszem, én ebben nem tudok már újat mutatni vagy megújulni, pont ezért el is következett egy másik korszak az életemben. Egyre több másfajta szerepet játszom, mint a 150 kilós, melegítős, megcsalt férjet, aki egy igazi lúzer vagy a Bolha a fűben Camille Chandebise-t, aki beszédhibás, és szintén nagyon szerencsétlen fiú. Most ezeket próbálom, a szívtipró része a színészetnek már meg volt. Azt gondolom, Jávor Pálnak sem azt kellett gyakorolni, hogy milyen bejönni frakkban, vagy, hogyan kell mulatni urasan, mert azokat ő nagyon jól tudta. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezeket én olyan marha jól tudom, de nem akarnék erre a szívtipró szerepre ráülni. És nagyon jó, hogy elkezdődtek ezek a szerepkörök. Bálint Andris is nagyon figyelt erre a Radnótiban. Igaz, most átszerződtem a Tháliába, ahol készítünk egy darabot Schell Jucival együtt - Esküvőtől válóperig - és abban is egy szuperbéna csávót alakítok, aki papucsban mászkál otthon, és folyamatosan baszogatja az asszony, egy igazi tedd ide-tedd oda pali. Ez sokkal izgalmasabb, mint mindig szívtiprót játszani.

- Mit gondol az "ex-ügyeletes szívtipró” a nőkről? Milyen hozzáállás jellemez a nőkhöz a hétköznapi életben?

- Nekem szimpatikus például Brad Pitt, aki szintén szívtiprónak lett kikiáltva és én nem látom, hogy olyan nagyon csajozna. Amennyit én tudok a bulvárhírekből, az két nő, két házasság. Egyáltalán nem nyomja ezt az "úton útfélen mindenkit megpróbálok megszerezni" dolgot. Hanem egy teljesen normális életet élő ember, aki halálosan jó színész is. Ez nagyon jó egyensúly szerintem, úgy „szívtipró”, hogy van, négy vagy nem tudom, tizenöt gyereke. Szóval szimpatikus, maga az ember is, de ez a vonása különösen, hogy nem ül rá erre a hullámra, hanem inkább arról hallani, mi van a feleségével meg a gyerekeivel.

Mit gondolok a nőkről? Én nem voltam katona - megműtötték a fülemet kiskoromban - mázlim volt, hogy engem felmentettek, mert a katonaságban az lett volna a szörnyű, hogy én nem tudok férfiak között élni, annyira hiányoznak a nők. Mert okosabbak, mint a férfiak és sokkal jobban éreznek. Egy csomó lényegtelen dolgot tudunk szerintem… Van is egy mondás a jó házasságról, valahol olvastam: "Minden egyes lényegtelen dologról én döntök - mondja a nő -, hogy hova járjanak a gyerekek iskolába, mibe fektessük a pénzünket, és minden valóban fontos dologról a férjem, mint például, hogy melyik a legjobb focicsapat és telepítsünk-e kolóniát a Marsra." El tudják hitetni velünk, hogy mi irányítunk, miközben ez valójában nem így van, de ez teljesen jó is így, hiszen egy csomó gondot levesz az ember válláról, hogyha a felesége ezeket intézi és szervezi. Szerintem, ha csak férfiak lennének, akkor gyakorlatilag kiirtanánk egymást, teljesen fölöslegesen, és nem is lenne túlságosan jókedvünk. Kivéve a kocsmákat, mert az viszont jó… mármint kocsmázni férfiakkal. De ezen kívül mindenben jobbak a nők.

- Szeretnéd, ha még sokáig így maradna, értem ezalatt a sok munkát, a sikert, díjakat, filmeket, színházat, népszerűséget, és az ország legjobb női színésznőit, vagy el tudod képzelni másképp is az életedet?

- Igaziból ezen nem szoktam gondolkodni. Tényleg nagyon sok melóm van, minden áldott napom azzal telik, hogy bent vagyok a színházban, most szeptembertől pedig forgatok egy filmet. Egy meleg palit fogok játszani - ami tök jó, mert nem ez a szívtiprós dolog - Coming out a címe. Egy nagyon híres meleg csávóról szól, aki küzd a melegek jogaiért, azért, hogy házasodhassanak stb… Van is egy párja, akivel házasok, de szép lassan rájön, hogy van egy nő, aki rettenetesen tetszik neki. És el kell mondania a többieknek, hogy bocs, de én hetero vagyok és borzasztóan szégyellem magam, de nem tudok mit csinálni. Szerintem ez nagyon jó ötlet, nagyon jó vígjáték lesz. Visszatérve, én nem tudnék színház nélkül élni… most hallottam színészkollégáktól, hogy el akarnak menni külföldre, valahova Kambodzsába vagy Thaiföldre és megtanulni a halászatot, meg a nem tudom én mit. Egyrészt ezt szeretem, amikor színészek kitalálják maguknak, hogy ők elmennek erdésznek vagy halásznak, csak elfelejtik, hogy ott dolgozni kell. És azért persze mondhatjuk, hogy keményen dolgozunk és elviccelődünk, hogy úgy hívjuk: munka, de azért ez valójában nem munka, és ha neki kell állni valóban keményen dolgozni, akkor, összeszalad mindenki a színházban. Az tetszene, hogy elmennénk, mondjuk három hónapra egy másik országba, ahol süt a nap meg tenger van - sokat játszottunk is külföldön - de nem tudnék máshol élni. Szeretek itt lenni, és tényleg nem tudnék színház nélkül élni. A színház olyan, hogy amikor nagyon utálja az ember, még akkor is jó.

- Olvastam, hogy gyerekkorod óta színész szerettél volna lenni. Gondolom, utólag már örülsz is, hogy nem sikerült befejezni azt az épületgépészeti szakközépiskolát. Mit szeretsz a színészetben, miért jó színésznek lenni?

- Ha az embernek az a munkája, hogy beszél, pörög, meg énekel meg rohangál és iszonyatos jó hangulat van, az egy nagyon jó dolog szerintem. Persze fárasztó ezt folyamatosan, nagyüzemben csinálni meg stúdiókba járni, de azért alapvetően ez egy játék. Egy vígjátékot pont úgy kell próbálni, hogy örömből csinálja az ember, mi is egy csomót röhögünk közben. Vígjátéknál ez nagyon érződik, és nem is lehet úgy összehozni, hogy ne élvezze az ember, mert az előadás az olyan lesz, amilyen a próba volt. Amit nem jókedvvel csinálunk, azt nem szívesen nézik az emberek. Nekem az a fő feladatom, hogy megtaláljam azt az állapotot, amiben termékeny is vagyok, és nagyon jól érezzük magunkat. Ha ez sikerül, az egy nagyon-nagyon élvezetes dolog. Tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint a gyerekek az óvodában. Komolyan! Semmiben nem különbözünk, csak van egy ember, aki ezt az egészet irányítja. Pont a Valló Péterrel csináltunk most egy darabot - Protokoll a címe - ami arról szól, hogy van egy diplomata, akinek nagyon jó munkája van, nagyon sok pénzt keres vele, nagyon sokat utazik, de rettenetesen gyűlöli az egészet. Érdekes dolog ez, mert arról, hogy elmúlik egy szerelem, rengeteg színdarabot készítettek, pedig ezt egy bizonyos kor fölött túl szokták élni az emberek. Tizennégy évesen van olyan, hogy először az ember belehal, de utána már nem. Szörnyű dolog, egy válás is az, de túl szokták élni az emberek, mégis rengeteg színdarab készült erről. Közben meg elképesztően nagy tragédia az is, hogy ha az ember 35-40 éves korában rájön, hogy gyűlöli a munkáját úgy, ahogy van, mégis be kell járnia minden áldott nap és tudja, hogy ez lesz az élete innentől kezdve. Az, ha az emberből kiszeretnek az fájdalmas dolog, de nem akkora tragédia, mintha az ember középkorúan rájön, hogy nekem ez lesz az életem innentől kezdve és azt kell csinálnom, amit nem szeretek.

- Neked ezt sikerült elkerülni…

- Igen, és „igazságtalan” is az élet, mert az ember minél jobban szereti ezt a színházasdit, annál sikeresebb lesz benne, és annál jobban keres, és annál többet hívják. Nekem annál jobban megy, minél jobban szeretem, pedig úgy lenne igazságos, hogy minél rosszabb egy munka annál többet kellene fizetni érte. Nekem könnyű is és még jól is keresek vele. Mázli, hogy tudtam az elejétől fogva, mivel szeretnék foglalkozni, hiszen nagyon sok ember van, aki 18-19 éves korában nem tudja, mihez kezdjen.

- Melyik filmedre vagy színházi előadásodra vagy a legbüszkébb? Amiről azt érezted, beleadtál mindent és képtelen lettél volna jobban csinálni, úgy volt jó, ahogy volt.

- Visszatérhetünk a Kontrollhoz, ami lassan tíz éve készült. Akkor még tulajdonképpen semmit nem tudtam a filmezésről és így nem volt benne semmi különösebb színészkedés. Mindig mondta Nimród, hogy: "Menjél! Ne gondoljál semmire, csak menjél ott a sínen!" Én meg mondtam, hogy ok. Ennyi volt, amit ott nekem kellett csinálni, azaz ébren kellett maradni és menni. Mondtam is Nimródnak, hogy hatodik napja megyek ebben a kurva alagútban, nagykabátban, kit fog ez érdekelni? Ő meg: "Hidd el, hogy ez jó lesz!" Most már biztosan elkezdenék valamin agyalni és az nem lenne jó szerintem. Úgy volt jó az a film, ilyen bénán. Volt benne annyi naivitás amennyi kellett. Ha valakinek van kedve és esetleg meghallgatja, megfigyelheti, hogy nagyon ritkán teszem le a pontot a mondat végén. Egy normális ember, ha kimond egy mondatot, leteszi a pontot. Nálam az hallható, ahogy egy amatőr színész énekelve beszél.

- Van-e valami, ami még hiányzik az életedből, vagy megkaptál mindent, amire vágytál?

- Én arra jöttem rá, hogy ezekkel a vágyakkal nagyon csínján kell bánni. Nagyon arról szól ma minden, hogy vedd el, amit akarsz, ne legyél elégedett azzal, ami most van az életedben, csak akkor ha, megveszed az új, 120 centis plazmatévét. Mindig van valami tárgy, amire azt mondják, hogyha azt megveszed, akkor jobb lesz. Vagy mostanában mindenki azt gondolja, hogy most nem elég jó, de majd lesz jobb. Szerintem ez egy veszélyes dolog. Én tényleg szerencsés vagyok, tök jól alakultak a dolgaim, jó emberek vesznek körül, úgyhogy inkább nem vágyom most semmire. Arra vágyom, hogy mutassuk be az Esküvőtől a válóperig című darabot a Tháliában és legyen jó, de többre nem vágyom. Ha így marad minden, akkor az tök jó.

Fotók:Pásztor Éva

"...Én tisztelem a nőket ..." 

előzőleg megjelent itt

Amikor megtudtam, hogy lehetőségem nyílik Cserhalmi Györggyel beszélgetni, bevallom, nem kis izgalommal és várakozással készültem az interjúra. Nem csalódtam, tanúsíthatom, Cserhalmi György nem véletlenül lett férfiideál.

- Olvastam, hogy tíz évvel ezelőttig a filmjeiben nem használt dublőrt - az első magyar akciófilm is az Ön nevéhez köthető - és valójában tornatanárnak készült. Pályája során viszont inkább drámai filmekben szerepelt. Ön hogyan látja magát, milyen típusú férfi? 

  

- Ez koronként változik, már 65 körül járok, így én most úgy látom, hogy egy öregember vagyok. Ezelőtt tíz évvel öregedőnek láttam magam, negyvenesen középkorúnak, húsz évesen - hú, az nagyon jó időszak volt -, annak kellett volna negyven évig tartani. De, komolyan válaszolva, ez az egész kaszkadőrség a sportból adódott. Már fiatalon intenzíven sportoltam és ezt átvittem a színpadra, a moziba is. Hosszú ideig - majd tíz éven keresztül - a főiskolával párhuzamosan kaszkadőr is voltam Pintér Tamás kaszkadőr csapatában. Itthon játszottam a moziban és a színházakban, külföldön pedig kaszkadőrködtem. Így ment az élet akkoriban. Később csak akkor volt dublőr a filmjeimben, amikor úgy láttam, hogy a kollégám nincs biztonságban. Ha csak rólam volt szó, akkor nem. Meg is úsztam, látja, itt vagyok.

- Később ez a kaszkadőrködés a veszélyről és az élvezetről szólt?

- Igen, az adrenalin - ha az ember leküzdi magát 18 méter magasról a Dunába az északi összekötő hídról vagy szekeret ugrat vagy buktat – száguld rendesen. De baj ezekből sosem volt, mindig a legegyszerűbb feladatoknál adódott váratlan, kiszámíthatatlan baleset. Egy-egy komolyabb mutatványt az ember gyakorol. Vannak különböző klubok - például a Dögkeselyű - ahol sokat beszélgettünk arról, hogy milyen érzés az, amikor az ember egy lovon ötvennel vágtat, majd hátraszaltót ugrik, de mindig ugyanabba a jelbe, amit az operatőr kijelöl. Ez aztán feladat! Mert amúgy az ember csak úgy ellovagolgat, de amikor centire pontosan oda kell valahova ugrani, az nem semmi...

- Talán többek között ezért is van, hogy Ön a nők számára egyfajta férfiideált testesít meg. Nincs olyan női magazin, ahol ne így jellemeznék. Mit gondol, ezt minek köszönheti és mitől lesz egy férfi „ideális”? 

- Már több mint negyven éve élek ugyanabban a házasságban, a feleségemet kellene megkérdezni, hogy mitől vagyok ennyire elviselhető. Nekem nem esik le a gyűrű a kezemről, ha porszívózni, vagy mosogatni kell, semmilyen házimunkától nem idegenkedem. Általában kézilány vagyok a hétköznapi főzéseknél - amikor időm engedi - de én magam is nagyon szeretek kotyvasztani, ilyenkor megfordul a dolog és a gyerek meg a feleségem a segédek. Művelem a kertemet, permetezem, metszem a fákat, így telik az élet… egy tök unalmas pasas vagyok. Amikor fiatalabb voltam, kalandosabban éltem. Persze, van egy legendakör, de magam sem tudom, hogy megtörténtek-e velem azok a dolgok, amiket mesélgetnek az emberek. Az kétségtelen, hogy én tisztelem a nőket és valószínű, hogy ezt viszonozzák nekem ilyen módon.

- Beszéljünk egy kicsit a nőkről! Olvastam Önről, hogy van egy lánya, akit a legjobb barátjának tart. Ez mély apa-lánya kapcsolatot feltételez. Milyennek ismert meg minket, nőket, mitől Nő a Nő?

- Erről is a gyereket kellene kérdezni, mert a feleségem nem veszi szívesen, hogyha róla beszélek, és ebben igaza is van. A gyerek sem, de ő rákényszerül interjúkra, mert filmrendező. Szóval, hogyan látom én őket? Van két nővérem, anyám, nagyanyám, nők között nőttem fel. Most meg a feleségem és a lányom, ráadásul az összes kutyám, macskám lány - kivéve egyet, Van Gogh-ot aki 18 éves és nincsen jó bőrben -, így maradtam egyedül férfi a családban. Kicsit meg is „tanultam” a nőket, meg kellett, mert a nagyanyámnak nagyon gyors volt a keze a sok unoka között, a nővéreim idősebbek voltak és a kicsin csattant minden, ott is résen kellett lenni és figyelni. Anyám operaénekesnő volt - most már 91 éves és csak ritkán énekel - vele ritkán találkoztunk, de Ő példakép volt nekem. És túl azon, hogy nagyanyámnak eljárt a keze, én baromira szerettem. Még most is van, hogy néha elgondolkodom: "Hú, a nagymama most ezért nagyot lesózna!" De, tudja, azt hiszem, még jól is esne. A nőket természetes állapotukban ismertem meg, nem sminkelve, hanem ahogyan reggel felkelnek, kimennek a konyhába, fürdőszobába, ahogy kialakulnak a rigolyáik, a szokásaik... ez a szemem láttára történik és én mindet szeretem. Mert egy picit benne vagyok én is és nem önzésből, hanem mert az összes mosolyom benne van, a veszekedések, olykor a nagyobb balhék. Ez mind benne van egy nőben, akivel az ember együtt él.

- Olyan színes életút, ami Önnek adatott, úgy hiszem, ritka. Visszagondolva az életére, van olyan életfilozófia, amit követett és amely ezeket a sikereket, nagyszerű szerepeket hozta vagy ez inkább a „sors keze” volt?

- Nem,  ez nagyon sok munka. Mondják, hogy mennyi szerencse kell ehhez a szakmához, de én ezt tagadom. Pontosan tudom, hogy mennyit kellett melózni, befektetett munka nélkül semmi nem jön vissza. Aki nem melózik, annak annyi, lehet, hogy egy-két évig a helyes pofija viszi, vagy a tinik rajongása, de ez elmúlik, cserélődnek az emberek és az utcán találja magát. Szóval el kell kezdeni gondolkodni, dolgozni. Dolgozni nagyon jó, aki azt mondja, hogy nem jó dolgozni, az téved vagy soha nem dolgozott igazán. Dolgozgatni nem elég. Nekem azon túl, hogy kaptam otthonról különböző képességeket, nagyon sokat segített a sport és jó könyvtárunk is volt otthon. Így például nagyon korán ismerkedtem meg a komolyzenével.  Beírattak a debreceni Bartók színpad matinéira, ahová minden szombat-vasárnap jártunk és hallgattuk a komolyzenét, ami nagyon nagy élmény volt. Ott tanultam meg, hogy mi is a hangverseny. Akárcsak a színházba járás, mert színházba is meg kell tanulni járni. Hogyha korán kezdi el az ember, akkor megérti a legfurcsább színpadi jelenségeket is, a formanyelvet magától megoldja. Olyan, mintha megtanulna egy nyelvet és az a nyelv elviszi mindenhova, mint egy kulcs Bábel tornyához.

- Nem létezik a „sors keze”?

- Á, ez csak duma, amire rá lehet fogni, hogy azért ilyen vagy olyan az életem, mert nem volt szerencsém, de ez nem így van. Elmondom, hogy működik ez: Föl kell kelni jó korán, az ember lesportolja a magáét, mondjuk hattól nyolcig, utána zuhany, közben átgondolja a szöveget, bemegy a próbára 10-re, de általában már 9-kor ott vagyok - a kezdésig elökörködünk - aztán próbálunk négyig, utána elmegyek haza tanulni és gondolkozni az egészen. Este van egy előadás és utána még van egy próba - erre már azt lehet mondani, hogy munka nem? És, hogyha az ember felriad éjjel, akkor is arra ébred, hogy a szöveget mondja, tehát ez egy elmeállapot is. Nincsen szerencse, egyszer-kétszer van szerencsénk, kicsi, rövid ideig tartó szerencsénk.

Fotók: Komlós Attila

- Ezt a kemény munkát fizikailag, hogyan bírta? Ebben is a sport segített?

- Nem tudom, én a koromnak megfelelően jól vagyok, talán kicsit jobban is. Nekem már nem kell hátraszaltót ugrani, azt gondolom, most már nem is tudnék, de az én koromban ezt már nem is várják az embertől. A sport az borzalmas sokat számít, mert az ember nem sérül könnyen, ugyanis egy 14 órás forgatás után már megesik az is, pláne egy durvább jelenetnél - mondjuk ahol bunyózni, vívni vagy erdőben futni kell - minden előfordulhat egy színésszel. És ha közben jön a fáradtság, akkor jön a sérülés és az nagyon drága, a törött láb egy film közepén az több tízmillió.

- Van e olyan film vagy színdarab amit élete főművének tekint, vagy amit különösen szeret?

- Egyszer kaptam is Oscart, háromszor voltam jelölésen, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen azokra a filmekre nagyon büszke is lehetnék, bizonyos értelemben az is vagyok. Az egyik a Mephisto a másik a Hanussen, a harmadik pedig egy cseh film a címe: Želary. És akkor ezekre kellene lenni a legbüszkébbnek, de én azt mondom, hogy az Amerikai anzix-ot szerettem a legjobban. Negyven éve a Bódy Gabi barátommal készítettük, és egy tökéletes mozi.

- Miért ez a film?

- Meg kellene néznie magának és rögtön látná. Elképesztő mozi: a '49-es világosi fegyverletétel után emigrációba menekülő tisztekről szól. Először elmennek Kubába, aztán az Egyesült Államokba és ott harcolnak az észak-déli háborúban zsoldosként, hol a délieknél, hol az északiaknál. Van köztük egy Fiala nevű ember, aki feltalálja az ezüstszálas tájolót, ezzel az eszközzel tudják úgy építeni a vasutakat, hogy pontosan összeérjenek középen. Egy megszállott őrültről van szó, aki keresi a halált. Hiszen, ha visszajönne Magyarországra, akkor méltatlanul felkötnék, ezért inkább ott keresi a halált, és mindenféle helyzetbe sodródik, de túlél mindent. Végül egy nagyon furcsa megoldást választ, leugrik egy hintáról és átmegy a combcsontja a belein. Fura, szép és nagyon érdekes, abszolút férfi film.

- Mi fogta meg ebben a karakterben?

- A fatalizmusa. Van egy ember, aki a legnagyobb pergőtűzben kiáll a barikádra, mindenki hullik körülötte, ő meg csak áll, akárcsak egy lovasrohamban. Mindig megússza… És nagyon jó dialógusok vannak benne szabadságról, szolgaságról, emigrációról, honvágyról. Gyönyörű és fekete-fehér, ami nekem mániám… szépséges és nem bír megöregedni. Ahogy elkészült a film – diplomafilm volt – azonnal fődíjat kapott Mannheim-ben. Mindeközben a főiskolán nem akartak rá diplomát adni, mondván, hogy ez egy érthetetlen kontár munka, így kicsit nevetségesek lettek a tanárok, mulatságos volt. Aztán a Bódy át is alakította a filmet, ő meg a Huszárik és a Jancsó is erősen belenyúltak, meg jó néhány operatőr.

- Most, hogy vidéken él idillien boldog életet, van e még szerepálma?

- Nekem mindig ez a legnehezebb kérdés, mert én mindent megkaptam, úgy, hogy én soha nem rendeltem. Azaz olyan nem volt, hogy én ezt vagy azt el akarom játszani, mindig tudták a rendezők, hogy nekem mi kell, és ez nagyon fontos az ember életében. Azért rendező, hogy ezt pontosan tudja, én meg ne menjek fejjel a vágyaimmal a falnak, de nem is voltak vágyaim igazából. Az egyik munka hozta a másikat, és a jó munkának híre megy, akárcsak annak, ha az ember komisz. Engem azért hívnak, mert én biztos nem rontok. Mohóság lenne azt mondani, hogy ezt is vagy azt is akarom még. Mára az maradt, hogy akikkel szeretek együtt lenni - ez nagy öröm, hogy vannak olyan emberek mind a mai napig, akikkel jó együtt lenni - együtt is játszhatok és röhögcsélhetünk, hiszen nem egyfolytában komolykodunk mi. Van, hogy lekaparjuk a falat a nevetéstől…