"...Én tisztelem a nőket ..." 

előzőleg megjelent itt

Amikor megtudtam, hogy lehetőségem nyílik Cserhalmi Györggyel beszélgetni, bevallom, nem kis izgalommal és várakozással készültem az interjúra. Nem csalódtam, tanúsíthatom, Cserhalmi György nem véletlenül lett férfiideál.

- Olvastam, hogy tíz évvel ezelőttig a filmjeiben nem használt dublőrt - az első magyar akciófilm is az Ön nevéhez köthető - és valójában tornatanárnak készült. Pályája során viszont inkább drámai filmekben szerepelt. Ön hogyan látja magát, milyen típusú férfi? 

  

- Ez koronként változik, már 65 körül járok, így én most úgy látom, hogy egy öregember vagyok. Ezelőtt tíz évvel öregedőnek láttam magam, negyvenesen középkorúnak, húsz évesen - hú, az nagyon jó időszak volt -, annak kellett volna negyven évig tartani. De, komolyan válaszolva, ez az egész kaszkadőrség a sportból adódott. Már fiatalon intenzíven sportoltam és ezt átvittem a színpadra, a moziba is. Hosszú ideig - majd tíz éven keresztül - a főiskolával párhuzamosan kaszkadőr is voltam Pintér Tamás kaszkadőr csapatában. Itthon játszottam a moziban és a színházakban, külföldön pedig kaszkadőrködtem. Így ment az élet akkoriban. Később csak akkor volt dublőr a filmjeimben, amikor úgy láttam, hogy a kollégám nincs biztonságban. Ha csak rólam volt szó, akkor nem. Meg is úsztam, látja, itt vagyok.

- Később ez a kaszkadőrködés a veszélyről és az élvezetről szólt?

- Igen, az adrenalin - ha az ember leküzdi magát 18 méter magasról a Dunába az északi összekötő hídról vagy szekeret ugrat vagy buktat – száguld rendesen. De baj ezekből sosem volt, mindig a legegyszerűbb feladatoknál adódott váratlan, kiszámíthatatlan baleset. Egy-egy komolyabb mutatványt az ember gyakorol. Vannak különböző klubok - például a Dögkeselyű - ahol sokat beszélgettünk arról, hogy milyen érzés az, amikor az ember egy lovon ötvennel vágtat, majd hátraszaltót ugrik, de mindig ugyanabba a jelbe, amit az operatőr kijelöl. Ez aztán feladat! Mert amúgy az ember csak úgy ellovagolgat, de amikor centire pontosan oda kell valahova ugrani, az nem semmi...

- Talán többek között ezért is van, hogy Ön a nők számára egyfajta férfiideált testesít meg. Nincs olyan női magazin, ahol ne így jellemeznék. Mit gondol, ezt minek köszönheti és mitől lesz egy férfi „ideális”? 

- Már több mint negyven éve élek ugyanabban a házasságban, a feleségemet kellene megkérdezni, hogy mitől vagyok ennyire elviselhető. Nekem nem esik le a gyűrű a kezemről, ha porszívózni, vagy mosogatni kell, semmilyen házimunkától nem idegenkedem. Általában kézilány vagyok a hétköznapi főzéseknél - amikor időm engedi - de én magam is nagyon szeretek kotyvasztani, ilyenkor megfordul a dolog és a gyerek meg a feleségem a segédek. Művelem a kertemet, permetezem, metszem a fákat, így telik az élet… egy tök unalmas pasas vagyok. Amikor fiatalabb voltam, kalandosabban éltem. Persze, van egy legendakör, de magam sem tudom, hogy megtörténtek-e velem azok a dolgok, amiket mesélgetnek az emberek. Az kétségtelen, hogy én tisztelem a nőket és valószínű, hogy ezt viszonozzák nekem ilyen módon.

- Beszéljünk egy kicsit a nőkről! Olvastam Önről, hogy van egy lánya, akit a legjobb barátjának tart. Ez mély apa-lánya kapcsolatot feltételez. Milyennek ismert meg minket, nőket, mitől Nő a Nő?

- Erről is a gyereket kellene kérdezni, mert a feleségem nem veszi szívesen, hogyha róla beszélek, és ebben igaza is van. A gyerek sem, de ő rákényszerül interjúkra, mert filmrendező. Szóval, hogyan látom én őket? Van két nővérem, anyám, nagyanyám, nők között nőttem fel. Most meg a feleségem és a lányom, ráadásul az összes kutyám, macskám lány - kivéve egyet, Van Gogh-ot aki 18 éves és nincsen jó bőrben -, így maradtam egyedül férfi a családban. Kicsit meg is „tanultam” a nőket, meg kellett, mert a nagyanyámnak nagyon gyors volt a keze a sok unoka között, a nővéreim idősebbek voltak és a kicsin csattant minden, ott is résen kellett lenni és figyelni. Anyám operaénekesnő volt - most már 91 éves és csak ritkán énekel - vele ritkán találkoztunk, de Ő példakép volt nekem. És túl azon, hogy nagyanyámnak eljárt a keze, én baromira szerettem. Még most is van, hogy néha elgondolkodom: "Hú, a nagymama most ezért nagyot lesózna!" De, tudja, azt hiszem, még jól is esne. A nőket természetes állapotukban ismertem meg, nem sminkelve, hanem ahogyan reggel felkelnek, kimennek a konyhába, fürdőszobába, ahogy kialakulnak a rigolyáik, a szokásaik... ez a szemem láttára történik és én mindet szeretem. Mert egy picit benne vagyok én is és nem önzésből, hanem mert az összes mosolyom benne van, a veszekedések, olykor a nagyobb balhék. Ez mind benne van egy nőben, akivel az ember együtt él.

- Olyan színes életút, ami Önnek adatott, úgy hiszem, ritka. Visszagondolva az életére, van olyan életfilozófia, amit követett és amely ezeket a sikereket, nagyszerű szerepeket hozta vagy ez inkább a „sors keze” volt?

- Nem,  ez nagyon sok munka. Mondják, hogy mennyi szerencse kell ehhez a szakmához, de én ezt tagadom. Pontosan tudom, hogy mennyit kellett melózni, befektetett munka nélkül semmi nem jön vissza. Aki nem melózik, annak annyi, lehet, hogy egy-két évig a helyes pofija viszi, vagy a tinik rajongása, de ez elmúlik, cserélődnek az emberek és az utcán találja magát. Szóval el kell kezdeni gondolkodni, dolgozni. Dolgozni nagyon jó, aki azt mondja, hogy nem jó dolgozni, az téved vagy soha nem dolgozott igazán. Dolgozgatni nem elég. Nekem azon túl, hogy kaptam otthonról különböző képességeket, nagyon sokat segített a sport és jó könyvtárunk is volt otthon. Így például nagyon korán ismerkedtem meg a komolyzenével.  Beírattak a debreceni Bartók színpad matinéira, ahová minden szombat-vasárnap jártunk és hallgattuk a komolyzenét, ami nagyon nagy élmény volt. Ott tanultam meg, hogy mi is a hangverseny. Akárcsak a színházba járás, mert színházba is meg kell tanulni járni. Hogyha korán kezdi el az ember, akkor megérti a legfurcsább színpadi jelenségeket is, a formanyelvet magától megoldja. Olyan, mintha megtanulna egy nyelvet és az a nyelv elviszi mindenhova, mint egy kulcs Bábel tornyához.

- Nem létezik a „sors keze”?

- Á, ez csak duma, amire rá lehet fogni, hogy azért ilyen vagy olyan az életem, mert nem volt szerencsém, de ez nem így van. Elmondom, hogy működik ez: Föl kell kelni jó korán, az ember lesportolja a magáét, mondjuk hattól nyolcig, utána zuhany, közben átgondolja a szöveget, bemegy a próbára 10-re, de általában már 9-kor ott vagyok - a kezdésig elökörködünk - aztán próbálunk négyig, utána elmegyek haza tanulni és gondolkozni az egészen. Este van egy előadás és utána még van egy próba - erre már azt lehet mondani, hogy munka nem? És, hogyha az ember felriad éjjel, akkor is arra ébred, hogy a szöveget mondja, tehát ez egy elmeállapot is. Nincsen szerencse, egyszer-kétszer van szerencsénk, kicsi, rövid ideig tartó szerencsénk.

Fotók: Komlós Attila

- Ezt a kemény munkát fizikailag, hogyan bírta? Ebben is a sport segített?

- Nem tudom, én a koromnak megfelelően jól vagyok, talán kicsit jobban is. Nekem már nem kell hátraszaltót ugrani, azt gondolom, most már nem is tudnék, de az én koromban ezt már nem is várják az embertől. A sport az borzalmas sokat számít, mert az ember nem sérül könnyen, ugyanis egy 14 órás forgatás után már megesik az is, pláne egy durvább jelenetnél - mondjuk ahol bunyózni, vívni vagy erdőben futni kell - minden előfordulhat egy színésszel. És ha közben jön a fáradtság, akkor jön a sérülés és az nagyon drága, a törött láb egy film közepén az több tízmillió.

- Van e olyan film vagy színdarab amit élete főművének tekint, vagy amit különösen szeret?

- Egyszer kaptam is Oscart, háromszor voltam jelölésen, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen azokra a filmekre nagyon büszke is lehetnék, bizonyos értelemben az is vagyok. Az egyik a Mephisto a másik a Hanussen, a harmadik pedig egy cseh film a címe: Želary. És akkor ezekre kellene lenni a legbüszkébbnek, de én azt mondom, hogy az Amerikai anzix-ot szerettem a legjobban. Negyven éve a Bódy Gabi barátommal készítettük, és egy tökéletes mozi.

- Miért ez a film?

- Meg kellene néznie magának és rögtön látná. Elképesztő mozi: a '49-es világosi fegyverletétel után emigrációba menekülő tisztekről szól. Először elmennek Kubába, aztán az Egyesült Államokba és ott harcolnak az észak-déli háborúban zsoldosként, hol a délieknél, hol az északiaknál. Van köztük egy Fiala nevű ember, aki feltalálja az ezüstszálas tájolót, ezzel az eszközzel tudják úgy építeni a vasutakat, hogy pontosan összeérjenek középen. Egy megszállott őrültről van szó, aki keresi a halált. Hiszen, ha visszajönne Magyarországra, akkor méltatlanul felkötnék, ezért inkább ott keresi a halált, és mindenféle helyzetbe sodródik, de túlél mindent. Végül egy nagyon furcsa megoldást választ, leugrik egy hintáról és átmegy a combcsontja a belein. Fura, szép és nagyon érdekes, abszolút férfi film.

- Mi fogta meg ebben a karakterben?

- A fatalizmusa. Van egy ember, aki a legnagyobb pergőtűzben kiáll a barikádra, mindenki hullik körülötte, ő meg csak áll, akárcsak egy lovasrohamban. Mindig megússza… És nagyon jó dialógusok vannak benne szabadságról, szolgaságról, emigrációról, honvágyról. Gyönyörű és fekete-fehér, ami nekem mániám… szépséges és nem bír megöregedni. Ahogy elkészült a film – diplomafilm volt – azonnal fődíjat kapott Mannheim-ben. Mindeközben a főiskolán nem akartak rá diplomát adni, mondván, hogy ez egy érthetetlen kontár munka, így kicsit nevetségesek lettek a tanárok, mulatságos volt. Aztán a Bódy át is alakította a filmet, ő meg a Huszárik és a Jancsó is erősen belenyúltak, meg jó néhány operatőr.

- Most, hogy vidéken él idillien boldog életet, van e még szerepálma?

- Nekem mindig ez a legnehezebb kérdés, mert én mindent megkaptam, úgy, hogy én soha nem rendeltem. Azaz olyan nem volt, hogy én ezt vagy azt el akarom játszani, mindig tudták a rendezők, hogy nekem mi kell, és ez nagyon fontos az ember életében. Azért rendező, hogy ezt pontosan tudja, én meg ne menjek fejjel a vágyaimmal a falnak, de nem is voltak vágyaim igazából. Az egyik munka hozta a másikat, és a jó munkának híre megy, akárcsak annak, ha az ember komisz. Engem azért hívnak, mert én biztos nem rontok. Mohóság lenne azt mondani, hogy ezt is vagy azt is akarom még. Mára az maradt, hogy akikkel szeretek együtt lenni - ez nagy öröm, hogy vannak olyan emberek mind a mai napig, akikkel jó együtt lenni - együtt is játszhatok és röhögcsélhetünk, hiszen nem egyfolytában komolykodunk mi. Van, hogy lekaparjuk a falat a nevetéstől…