"A testtel való megbarátkozás a hastánc egyik lényege..."

Interjú Gellért Líviával-Nilgirivel

Mitől érezzük mi nők igazán jól a bőrünkben magunkat? "Szupertökéletes" nők legyünk vagy harmonikusak? Hogyan gyógyítsuk meg a nőiségünket? A női lét számomra fontos kérdéseiről és a hastáncról beszélgettem Gellért Lívia oktatóval, aki csupa nőies életerő és harmónia...

- Kezdjük az elején, mióta táncolsz és hogyan került az életedbe a hastánc?

- Az eredeti foglalkozásom védőnő, majd pszichológiát tanultam, emberekkel akartam mindig is foglalkozni. A tánc kezdetéről pedig annyit, hogy én azt hiszem, az anyukám hasában is táncolhattam, mert amióta az eszemet tudom, azóta táncolok. Az ovis buliban mindig engem kellett utoljára lehozni a táncparkettről, mert nem akartam abbahagyni. Borzasztóan élveztem, nem kellett partner sem. Lehet, hogy a hastánc innen is jött, bár imádom a társastáncokat, próbálkoztam én mindenféle tánccal, klasszikus balett volt az alap, majd modern jazz majd néptánc, majd kicsi flamenco, és standard táncok. Belekóstoltam egy csomó mindenbe, de mivel duci vagyok, sem a latin táncruhában, sem tütüben nem mutatnék jól.

A hastánc a pszichológia gólyatáborban jött az életembe Szegeden, itt kezdtem a hastánc pályafutásomat a csoporttársamnál, Iván Eszternél, majd dr. Vajda Hajnalkánál folytattam. Aztán miután megfogalmazódott bennem az érzés, hogy oktatni is szeretnék, 5 éve Mahastinál végeztem a Magyar Hastáncoktató Intézetben. Tőlük nagyon sokat kaptam, egyrészt a keleti kultúra iránti teljes elköteleződést, szeretet és az alázatot, amit a tánc iránt érzek. Aztán fellépésekbe kezdtem, mert elég tehetségesnek tartottak ahhoz, hogy ezt meg is tegyem. De az mindig problémát jelentett, hogy én voltam az egyedüli duci lány a csoportban. A hastáncról sokan azt gondolják, hogy csak tökéletes testtel lehet táncolni, pedig ez nem így van, a hastánc őshazáiban mindenki táncolhatja, hiszen a hastánc a mindennapok része.

- Ez igencsak ésszerűtlenül is hangzik. Csak az táncoljon, aki tökéletes testű? Hiszen a tánc az élet része…

- A tánc egyébként is egy önkifejezési eszköz. A háremben a nők is egymásnak táncolták, sokszor azért, mert unatkoztak és valóban azért is, hogy a férfinak tetszenek és feltűnjenek. Minden táncban megvan az önmegmutatás lehetősége, de a nőiségnek olyanfajta megmutatási lehetősége van a hastáncban, ami sehol másutt nem láttam, semelyik más táncban. Akkor, amikor videókat kezdtem el nézni különböző külföldi tanárok videóit, láttam olyat, hogy százhúsz kilóval simán táncolnak. Gyönyörűségesen, kecsesen. Nem érzed, hogy 120 kiló van az emberben, hanem azt érzed, hogy nő 100 százalékosan. Na és ez erőt adott ahhoz, hogy én táncoljak tovább. Mert volt egy pár megingás az első fellépésemen megkaptam a nézőközönség soraiból, „hogy hogy mer ilyen testtel kiállni, táncolni”. És azt hiszem, ez néha még most is előfordul, felmerül az emberekben, de most már 8 év fellépés és 4 év tanítás után ez elfogadható számomra. Most van az a pont, amikor úgy érzem, én ezt tudom nyújtani, ez vagyok én és senki kedvéért nem fogok lefogyni, az egészségemért igen, de másért nem.

- Láttalak Téged táncolni, és amikor táncoltál, nekem eszembe sem jutott a súlyfelesleged, csak az, hogy milyen nőies vagy és életteli. Szerintem, ha meglátnak táncolni, az a közönségre ugyanígy hat, lehet, hogy fel sem merül a súlyfelesleg kérdése, nem gondolod?

- Lehetséges, de azt hiszem, hogy a társadalmi morál most nagyon afelé húzza a nőket, azaz azt közvetíti a média is, hogy fittnek kell lenned, szépnek kell lenned, csinosnak kell lenned, akkor vagy jó, ha tökéletes vagy. Én meg azt gondolom, hogy tökéletes ember nincs, és azt is gondolom, hogy adott egy testalkat, abból nyilván ki lehet hozni a maximumot, de nem mindenkinek a tökéletes az, ami adott és a testtel való megbarátkozás a hastánc egyik lényege. Nagyon sokszor látom az óráimon a nőket - hosszú póló, melegítő naci -, hogy amit lehet, próbálják takarni, én nem is követelem, hogy mutassák meg a hasukat, mert azt gondolom, mindenkinek joga van a beburkolózáshoz. Aztán látom a változást is hónapokkal később, ahogy haspólóba bújnak, felkerül a csípőkendő vagy megveszik az első rázókendőjüket – ami hatalmas élmény –, szóval azt látom, hogy a tánc közben a nők elfogadják a testüket. Ez borzasztóan sokat számít, nagyon büszke vagyok azokra az emberekre, akik fel merik vállalni a testüket tánc közben, mert szerintem minden korban nő a nő, és minden korban megvan a maga szépsége és a tudása és az, amit hozzá tud adni a nőiességéhez. Teljesen más látni egy 16 éves lányt és egy 60 éves nőt, amikor hastáncol, viszont mindegyikben csoda van. Az én csoportom nagyon színes, vannak olyanok közöttük, akik mellműtöttek, rákkal küzdöttek, vagy olyan női műtéteken estek túl, amik pszichésen igen megterhelik az embert és a nőiességüket igen megkérdőjelezik. Látom a lelki gyógyulást is tánc közben, nemcsak a testit. Azt hiszem az én lelkem is ugyanúgy átalakult, amikor elkezdtem tanítani. Azért is kezdtem el, mert szerettem volna átadni ezt az érzést, hogy amikor én táncolok, akkor magabiztosnak érzem magam, gyönyörűnek. Ez egy olyan helyzet, amikor csak én vagyok és a zene, amikor össze lehet olvadni a zenével, az szerintem csodálatos érzés, egyfajta meditáció.

- Az imént említett negatív megjegyzéseket hogyan tudtad kezelni? Hiszen a negatív kritika nagyon lehúzó főleg egy előadóművész esetén, aki nemcsak a maga örömére táncol, hanem a közönségtől pozitív visszacsatolást vár.

- Nagyon rosszul esett az első pár ilyen megjegyzés, szó se róla. De azt is tudom, hogy ez pont arról szól, hogy én így akarom átadni magam, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy ez ne tetszen. Én tiszteletben tartom az ő véleményüket és ízlésüket is. Nyilvánvalóan borzasztóan örülök neki, hogyha pozitív visszajelzést kapok és inspirál is. Megpróbálom elfogadni mindkettőt, azt is, ami én vagyok, és azt is, amit visszajelzésként kapok akkor is, ha az negatív. Ez hatalmas harmónia, nem kell tökéletesnek lenni, és nem kell mindent pozitívnak látni, és nem kell mindig mosolyogni. Merthogy egy nagyon mosolygós ember vagyok, és akkor, amikor táncolok, talán még jobban látszik a mosoly. Van, amikor olyan számot táncolok, ami sírós, van olyan török cigány tánc, amikor szinte megszakad a szívem, mert úgy húzza a hegedű, amit nekem le kell követnem a testemmel és ilyenkor nem mosolygok, de az is lehet felemelő. Olyan sokszínű a világ és az érzésvilág, amit közvetíthetek, és magam sem vagyok mindig boldog vagy jókedvű.

A hastánc pozitív életérzést tükröz, de vannak olyan részei, amikor a nő azt mutatja meg éppen, hogy fáj, vagy szomorú, vagy dühös. Hiszen kardot ragadunk a kezünkbe és akkor nem mosolygunk, mert ez egy fegyver és én meg akarom védeni magam, pontosabban azt játszom el, hogy harcolok. Vagy egy gyertyás áhítatban azt imitálom, hogy én egy egyiptomi papnő vagyok, aki áldozatot mutat be, és az sem a mosoly, hanem az áhítat és az alázat. Szóval nagyon nagyon sokszínű és improvizatív is a hastánc, ezért is imádom. Amikor tanítani kezdtem, akkor meg kellett tanulnom a koreográfia megalkotását is, ami egész könnyen ment. A betanulása azonban már nem, mert amikor meghallom a zenét, elvisz engem… amikor egyedül táncolok, mindig improvizálok. Kordában kell tartanom a lelkemet, hogy a koreográfiát kövessem.

- Ez a fellépéseken is így van?

- Amikor egyedül lépek fel, akkor improvizálok, soha nem szoktam koreográfiát táncolni ha egyedül táncolok. Ha csoportban vagyok, akkor nyilván kell, hiszen meg kell tisztelnem a társaimat és az egységnak is látszódnia kell a színpadon. Történik néha olyan baleset, hogy annyira elvisz a zene, hogy egy-egy mozdulatot improvizálok. A csoporttagokat is próbálom arra tanítani, hogy a zenével együtt kell mozogni, úgyhogy, ha véletlenül elfelejti a koreográfiát valaki, esetleg leesik a fátyla vagy bármilyen más táncbaleset adódik, akkor azt mosolyogva, improvizálva kell túlélni. Ez is része a színpadi létnek, hisz az sem tökéletes.

- Ezt jó hallani, főleg a manapság divatos szuperprodukciókra gondolva, ahol mindenki tökéletesen néz ki és táncol. Olyan, mintha manapság a tökéletesség elvárás lenne, akárcsak a nők külseje esetén…

- Elvárás is, a legtöbb táncban, így a hastánc versenyszerű változatában is elvárás a tökéletes külső. Volt úgy, hogy azért lettem versenyen sokadik, mert így nézek ki. Szuperül táncoltam, rendben volt a produkcióm, de nem voltam 50 kiló. Ez nemcsak nekem tűnt fel, ugyanis van egy férfi hastáncos – Seres Zoltán –, aki csinált a duciknak külön hastánc versenyt, mert annyiszor látta zsűritagként, ahogy megítélik a duci hastáncosokat. Szerintem zseniális az ötlet, már csak azért is, mert neki férfiként is feltűnt és látta azt, hogy milyen előítéletek vannak a hastánc világában is.

- Ez így van keleten is, ahonnan a hastánc származik?

- Alapvetően nem. A régi hagyományban ez nem volt elvárás, és mint mondtam, a duciság termékenységet is jelentett. De a Kelet is nagyon „nyugatosodik”. A híres török és egyiptomi hastáncosok nagyon jó nők európai szemmel, azaz: lapos has, műcici, felfújt száj, műhaj. Én sajnálatosnak tartom, hogy ez kell ahhoz, hogy érvényesüljél a táncban, azért is, mert szerintem ez a filozófia ellen való. A tánc, az én véleményem és az ősi filozófia szerint is egy önkifejezési forma, amiben önmagamat adhatom, de hogyan tegyem ezt, ha az a műcicis lány nem is én vagyok?

- Akkor mesélj arról kérlek, ha már így szóba jött, hogy eredendően mi is a hastánc, mit adhat egy nőnek ha megtanulja? Ugye, ez a tánc nemcsak a szexi csábításról szól?

- A hastáncnak alapvetően van egy erotikus jellege, a mozdulatok, a nőiesség kitárulkozása egy férfi számára felhívó - mellesleg nemcsak egy férfi számára lehet az -, ugyanúgy a nők számára is. Ezt nagyon sokszor látom tánc közben a női tekintetekben is. Ami nagyon zavarba ejtő egy táncos számára először, aztán megszokja. Azt gondolom, nyilván szexuális energiát árasztok, de - és ez nagyon fontos -, egy hastáncos soha nem vetkőzik, egy hastáncos nem örömlány, soha nem fog egy bizonyos határt átlépni. A lágy, harmonikus és nagyon nőies mozgáson túl ő mást nem csinál. A tánc eredetében ez benne is van. Az egyik eredetmonda szerint a háremekben táncoltak egymásnak a nők, egyrészt azért, mert borzasztóan unatkoztak, másrészt szórakozásból, harmadrészt tanultak egymástól, negyedrészt szerették volna felkelteni az uruk figyelmét. De az egyiptomiaknál az Isteneknek szóló áldozatul használták a táncot, tehát nagyon komoly spirituális tartalma van minden mozdulatnak. Az afrikai beduin törzsek nőtagjai a szüléshez használják a táncot: körbe állják szülő nőt a már szült nők és mutatják a mozdulataikkal, hogyan kell könnyebben vajúdni. Tehát a tánc a női élet minden aspektusát átfogja: a szentség, azaz Istennőhöz való kapcsolódás, az anyaság, és a szexualitás. Egy picit nagyobb hangsúlyt kapott a kultúránkban a szexualitás és a csábítás része a hastáncnak, ami talán nem szerencsés. Ugyanis az európai nők, akik folyamatosan rohannak, egyfolytában férfias dolgokat csinálnak, céget vezetnek, családot tartanak fenn, főznek, mosnak, takarítanak, mint egy robot, aztán elfelejtenek nőnek lenni. Egyszer csak igényük támad arra, hogy szeretnének olyan kikapcsolódási formát találni, amiben visszatalálnak a nőiséghez. Nagyon sok tanítványom mondja ezt, hogy szeretne újra nő lenni. Pedig ők eddig is azok voltak, csak jól elnyomták ezt a részüket. Azt hiszem, a szexualitás eleve tabu a kultúránkban, ez pszichológusként is fontos a számomra, mert én nagyon fontosnak tartom egy ember életében a szexualitást, sokkal fontosabbnak, mint ahogyan mi próbáljuk hinni és elfojtani. Minden, ami egészen közel van, minden, ami két emberben van: vágyak, érzések azt mind próbáljuk elnyomni. Sok-sok ilyen elfojtás miatt azt gondolom, hogy Európában egy csábító, cicit, popsit riszáló, ledér hölgy képe jelenik meg az emberek fejében a hastánc kapcsán. Pedig ez nagyon nem erről szól, én nem örömlányokat képzek az óráimon, azt szeretném, ha a tanítványom a saját nőiességét fejlesztené, ha visszatalálna ahhoz a nőhöz, akiben örömét lelte és nyilván ennek a pozitív hozadéka az az, hogy sokkal vonzóbbá válik a férje számára. Csinosabb lesz, lazább, felszabadultabb, amitől a szexuális élete is javul, de nem ez a hastánc lényege.

- Hogyan gyógyít mégis a hastánc? Említetted, hogy segít visszatalálni a nőiességhez, és így egy elférfiasodott világban a megbetegedett testeket-lelkeket gyógyítja. Hogyan történik ez?

- A test, a lélek és a szellem egy egység. Ezt minden kultúrában így kezelik. Az, hogy mi tánc közben a testünkkel dolgozunk, az nyilván hat mindenre. Tehát, ha betegség jelent meg, mert elnyomtam a nőiességemet és a testemmel kezdek el dolgozni, a mozdulataimat finomítom, a női energiákat próbálom meg újra feléleszteni a nőben, megtanítom nőként működtetni a testét, járni, azt érezni, hogy a teste harmóniában mozog. Így nemcsak a testét, hanem a lelkét is harmonizálom. Megtanítom a lelkében is a női energiák áramlását, és megtanítom az elméjében a női gondolkodásmódot: a befogadást, a szépség keresését, a harmonizálásra való képességet, a háttér ország megteremtésének az igényét, amit egy párkapcsolatban nőként megélhet.

- A csoportnak, azaz a női közösségnek milyen szerepe van ebben?

- Igen, arról még nem beszéltünk, hogy ez a csoport egy női közösség is. 16 éves kortól 60 éves korig léteznek benne a nők. Ez egy olyan közösség, ami talán a nagycsaládokban lehetett valamikor régen, és az arab kultúrákban még mindig együtt élnek a nők. A hastánc így női közösségi élményt is ad, ahol a nők élettapasztalatot tudnak cserélni. Meg tudja tanulni egy 16 éves, hogyan kell otthagyni egy pasit emelt fővel vagy meg tudja tanulni a negyven éves, hogyan kell újra fiatalosnak és játékosnak lenni. El tudják egymásnak mondani a problémáikat, amiket lerakhatnak és megkönnyebbülve mennek haza. Titkaikat vagy recepteket cserélnek, megkérdezik, ki hol vett ruhákat vagy bármi mást, hogy mit főznek másnap. Szóval, olyan dolgokat, amiket egy nőtől tudsz meg, egy férfinek ez nem fontos.

- A táncesten ott lesznek ők is?

- Igen, ott lesz a csoportom is és vendég előadókat is hívtam, az oroszlányi Aisha Orientális Tánccsoportot és a pécsi Hanifét, aki a fellépő csoportjával érkezik. Ezek a fellépések azért jók, mert nagyon más az, amikor az ember önmagának táncol egy gyakorló felsőben. Itt csili-vili ruhák, fátylak, fények és suhanás, tehát élet és színpad van. Ez nagyon más közeg, mint ami a mindennapok rohanása, ez királylányos és felemelő. Ez ünnep, és mint ilyen, nagyon fontos az ember életében. És amikor az ember a nőiességét ünnepli, az felemeli a lelkét…